Kedves Színházam, Szakom, és Színészhallgatóim!

Lassan év vége van már mifelénk, itt a Képzőművészeti Egyetemen…
Úristen, alig kezdtem el!

Kezdtünk kilencen, aztán lefogytunk nyolcra, van hét lelkes leány, és egy kitartó fiú , aki inkább férfiember már… van itt is hajtás rendesen, túl vagyunk egy féléves kipakolás izgalmán és idegtépésén, egy második félévközi kipakolás aggodalmain és rohanásán, és immár az utolsó feladatunkat csináljuk - gyűjtőlakás, képző-módra (valamit szenvedélyesen gyűjtő személy élettere és karaktere), némi pszichológiával megspékelve (én például anorexiás tükörgyűjtőt álmodtam). És alig egy hónap van hátra a nyilvános megmérettetésig- május 14-én év végi kiállítás, immár közönségnek is. És nektek, akiket ez érdekel, gondolok itt főleg az immár teljes két évfolyamra duzzadt design szakra.

Azért, elég furcsa érzés, hogy nem színházi folyosókról szólt ez az év… két épület közt rohangálás (ez azért még ismerős, nem?), egy saját műterem az osztálynak, amiben már van mikrós pattogatott kukorica készleten kívül tea, kávé, kávétejszín, és némi csoki a nehéz időkre, rendszeres muffin-sütés és bögre-keresés, amit a felsőbb évesek mindig rettentő ügyesen tűntetnek el…

Furcsa most mindent csak elméletben csinálni, kellékezés, jelmezraktár, színház nélkül, amit mindössze egy feketére festett doboz és pár alaprajz jelképez. És még furcsább, hogy az embernek valahogy ez is tökéletesen ki tudja tölteni az idejét reggel kilenc és este tíz-tizenkettő között, hogy aztán elcsodálkozzon, hova is tűnt az a félév olyan hirtelen.

Aztán a következő.

Még szerencse, hogy jó kiképzést kaptam tavaly színházi életből és kitartásból, mert e nélkül most nehezen boldogulnék… csak csöndesen jegyzem meg, hogy az osztályból mindenkinek van már valamilyen színházhoz kötődő múltja, úgyhogy van némi fogalma az itt megkövetelt tempóról.

Nem véletlen, hogy még a beiratkozáson is azzal kezdte mindenki Pongó Zsuzsa nénije, a tanulmányi osztályvezető, hogy: „mindenki annyit fog lógni, amennyit nem szégyell, kivéve persze a látványosokat, akik meg fognak gebedni”.

Hát, ha a jóslat nem is vált be egészen, azért szabadidőtöbbletről nem panaszkodhatunk.
No de állj csak, mit akartam? Életjelet adni, hiszen már lassan fél éve nem jártam „otthon”…

Én jól vagyok, köszönöm, de sokat gondolok rátok, és még szerencsém, hogy van egy olyan csodálatra „kicsi Ágim”, aki mindig ír, még mikor én egy hétig rohanok is, és sokat mesél rólatok.

Kitartást még az évben, sok szorgalmat, és alázatot a színház felé. Mert az mindig kell.

Ferenczi Réka
volt design szakos hallgató