Égi rónán csillag jár,

Minden ember jobbra vár,

Égi rónán

Földi síkon

Álom a határ.

——–

Égi úton vén kvazár,

Földi kertben rózsaszál,

Égi rónán

Földi síkon

Közeleg a nyár.

——-

Égi ködben kék fagyok,

Földi síkon Lét ragyog,

Égi rónán

Földi síkon

Jövő csavarog.

———

Égi rónán üstökös,

Földi hajnalunk ködös,

Égi rónán

Földi síkon

Minden út

Rögös.

——–

Égi rónán tér terem,

Földi síkon értelem,

Égi-földi szeretet

A legfőbb

Lételem.

———

Égi rónán fénydarázs,

Földi kályhában parázs,

Égi rónán

Földi létben

Szerelemvarázs.

———

Égi rónán sejtelem,

Földi síkon rejtelem;

Égi Létnek,

Földi Létnek

Fő oka:

A Szerelem.

 Én azokkal érzek,

Akik jövőt vetnek,

Akik számláktól és áraktól rettegnek,

Akik korán kelnek,

Csendesen szeretnek.

—–

Munkába sietnek

Zsúfolt buszon, gyalog;

Akik jók,

Szegények,

Igazak,

Magyarok.

——–

Én azokkal érzek,

Akik jóra lesnek,

Esténként fáradtan az ágyukba esnek,

Sokat dolgoznak,

És keveset keresnek.

——–

Akiknek a baj sok,

S a szerencse balog;

Akik jók,

Szegények,

Igazak,

Magyarok.

———

Én azokkal érzek,

Akik gyakran félnek,

Akik egyik napról a másikra élnek,

És gyermekeiknek

Jobb jövőt remélnek.

———–

Akiknek a sorsán

Sok öltöny fanyalog,

Akik jók,

Szegények,

Igazak,

Magyarok.

———

Én azokkal érzek,

Akik nyelnek sokat,

Akikre lezúdul mindenféle csomag,

És húzzák a terhet,

Jobban, mint a lovak.

——–

Akiknek a politika

Hebeg-habog;

Akik jók,

Szegények,

Igazak,

Magyarok.

———

Én azokkal érzek

Akik nevetnek is,

Rajtuk élősködik az egész piramis,

Mégse lesz a mosolyuk

Sohase hamis.

———-

A Létük őszinte

Ha nevet, ha zokog;

Akik jók,

Szegények,

Igazak,

Magyarok.

——–

Én azokkal érzek,

Akik csak helytállnak,

Külföldet nagy néha, vagy sohase látnak,

Akik itt dolgoznak,

Jövőnek,

Hazának.

——–

Akiknek az arcán

Ezerszáz év ragyog;

Akik jók,

Szegények,

Igazak,

Magyarok.

———

Én azokkal érzek,

Azokat ismerem,

Ahol az életnek oka a szerelem,

Azután helytállás,

Végül a sírverem.

———–

Közületek én is,

Én is csak egy vagyok;

Ti jók,

Ti szegények,

Igazak,

Magyarok.

 Talán káprázat a világ,

Nem létezett soha,

Nem más, mint rongyos kartoték

Pár homályos sora…

——

Nem olvasható rajta már

A “született” rovat;

És az sem, hogy eredeti,

Vagy csupán másolat.

——-

Eltöprenghetünk rajta már,

Hol áll a “ráció”,

S másutt “kreáció” van-e,

Vagy “evolúció”.

——

Hogy több-e mindez valahol,

Mint néhány számadat,

És hogyha aktánk eltűnik,

Belőlünk mi marad…

—–

Ha egyszer minden véget ér,

S eljön reánk a vég,

Korunkból megmarad-e több,

Mint pár rossz kartoték?

——

Hogy jövő lesz, vagy pusztulás?

Tudja-e valaki,

Hogy Isten ezt az űrlapot

Hogyan töltötte ki?

 Hűvös május, hideg hajnal,

A napfény ritka még,

Torzonborz esőfelhőkkel

Gomolyog az ég.

——–

Szél süvít komor panasszal,

Fakó csend pereg,

Május orgona-jelképe

Némán didereg.

——–

Ki tudja, lesz-e nyár idén,

És remények sora,

Vagy marad a bátortalan

Torz melankólia?

—-

Spórol a május. Száz virág

Akárhogy kérheti,

És amit most megtakarít -

A Semmit élteti.

——–

Divat-becsapta májusunk -

Mivel most ez dukál -

Leépít drága fényeket,

S öltönyben kalkulál.

——–

Májusnak – mire sírba száll -

Jut vastag, nagy profit,

Az mindörökre az övé,

Hisz mást se boldogít.

——–

Mások szavára májusunk

Úri módon süket,

Csak hadd halljon agrárhonban

Éhen a becsület.

——-

Szegény május… Az ő hona

Talán a rózsatál,

Semmiképp se a vénülő,

Nyűgös vadkapitál.

—-

Jön majd a június hamar,

És helyet követel,

És május-Hamlet töpreng majd,

Hogy hol rontotta el.

——-

Május-álcájú rossz világ

Rút színeket kever,

De Létünk boldog lényegét

Nem rabolhatja el.

——-

Mert nem kell ahhoz hatalom,

Profit, pénz, utazás;

Csak szerelem, meg akarat

Meg elhatározás.

——–

Szegény, folyvást csak halmozó,

Ravaszdi értelem;

A függetlenség szent hona:

Család és szerelem.

———

Hűvös május, hideg hajnal,

A napfény ritka még,

Tavasz után sóvárogva

Reménykedik az Ég.

 A másik esszésorozat idevágó része némelyik blogon komoly sikert aratott, és annyi értékes, jól használható hozzászólást kaptam, hogy kedvet kaptam a téma alaposabb körbejárására.

A továbbiakban az összeesküvés-elméletek természetrajzával foglalkozom.

Előrebocsátom: az összeesküvés-elmélet, mint fogalom számomra leginkább irodalmi vonatkozásaiban érdekes, ilyen értelemben beszélek róla.

Hogyan születik az összeesküvés-elmélet?

A konteót számos tényező gerjeszti, ilyen például az igazi nyilvánosság vélt vagy valós hiánya. Ha a kisember úgy érzi, hogy a valódi döntések suba alatt születnek, ha lényeges kérdésekben urambátyám-kapcsolatok, párt-hovatartozások, lobby, vagy a mutyizás bármilyen egyéb megnyilvánulásai döntenek; – máris megvan a termékeny talaj az összeesküvés-elmélet számára, és ebbe a televényben szinte órákon belül csírázni kezd egy vérbő konteó.

A következő, összeesküvés-elméletet gerjesztő tényező a túlzásba vitt, süket propaganda, a nyilvánvaló mellébeszélés. Amikor a hivatalos verzió és a valóság között nyilvánvaló ellentmondás van, sőt szakadék, ha a hatalom hazudik; bő fantáziával alkotja konteóit a nép.

Érdekes módon, a konteó nem lesz attól gyengébb, vagy haloványabb, ha esetleg tiltják, ha üldözik. Az összeesküvés-elmélet elhallgattatására törő erőfeszítések nagyon is könnyen fordulhatnak át önnön ellentétükbe, amikor sokak szemében egyenesen bizonyítékává lesznek az általuk felszámolni kívánt teóriának. Ez történik, ha túlságosan erőszakosan lépnek fel, ha az üldözés szigora és indulata nem áll arányban a jó esetben is csak pletykának tartható összeesküvés-elmélet jelentőségével.

A szociológia és egyéb társadalomtudományok művelői általában úgy vélekednek az összeesküvés-elméletekről, hogy azokat a vesztesek találják ki, ők terjesztik, és ők hisznek benne. Talán így van – de akkor a társadalom zöme vesztesekből áll.

Még csak az sem igaz, hogy az összeesküvés-elmélet mindig a pillanatnyi győztesekről szól; hiszen bőven van olyan is, amely valami olyan valós/vélt veszélyre igyekszik a figyelmünket irányítani, amely éppenséggel nem a győztesek részéről fenyeget.

Azzal se mennénk sokra, ha azt mondanánk, hogy a konteók azok körében keletkeznek, és azok kedvelik őket, akik a hatalomból közvetlenül nem részesednek – ez esetben mit kezdünk azon összeesküvés-elméletekkel, amelyek éppen vezetők és diktátorok hagymása fantáziájában jelennek meg, és amelyek hecckampányok, véres pogromok, etnikai tisztogatások vagy háborúk ürügyévé váltak.

Ebből is látszik, hogy a konteókat elég szerencsétlen dolog politikai vagy szociológiai alapon rendszerezni; sokkal korrektebb irodalmi oldalról számba venni őket.

Az összeesküvés elmélet – mindig fikció. Akkor is, ha kilencvenkilenc százalékban igaz. A fennmaradó egy százalék ugyanis ebben az esetben fontos része annak a kötőanyagnak, ami a konteó épületét összetartja.

 

Az összeesküvés-elmélet mindig kemény kritikája valamilyen intézménynek.

 

Mielőtt – a következő posztokban – folytatnám, el kell mondanom, hogy a most éppen megjelenés előtt álló krimim – Uballit háza –tárgya éppen egy eléggé faramuci konteó, amelyre a történet folyamán egy igen véres gyilkosságsorozat derít fényt.

Abból indultam ki, hogy a manapság leginkább apokrif, leginkább elképzelhetetlen államforma a korlátlan monarchia. Lenne-e esélye a mai világban a mi demokráciának aposztrofált államformánkkal szemben?

Ha a demokrácia valóban demokrácia, és ha egészséges, akkor a korlátlan monarchia esélytelen.

Csakhogy…

Folytatása következik.

 Két korszak határán élünk. Múltunk eszméit és tárgyait rendszerezzük, válogatjuk. El kell döntenünk, mit is viszünk magunkkal új (időbeli) otthonunkba. Túléltük a könnyűnek éppen nem mondható XX. századot. Groteszk módon keveredik bennünk a poros régi és a most körvonalazódó új. Számvetést készítünk a múltról, és új célokat állítunk a jövőnek.

              

Mi a diákszínjátszás célja a XXI. században? Milyen feladatokat kell (kellene) megoldania?

 

Tekintsünk most el a bürokratikus felsőbbség boldogtalanul idiotisztikus elvárásaitól; mert ott  most fejétől bűzik (és nagyon bűzlik!) a hal. Ott most az a lényeg, hogy a napló be legyen írva, az érdemi munka éppen nem számít. Megmondták: öt évre visszamenően ellenőrizgetik a naplókat.  Az , hogy ennek a világon semmi értelme, most nem igazán érdekes.

 

Mondottam: az érdemi munka most éppen semmit sem számít. A józan ész azt súgná, éppen most lenne nagyon is fontos, hogy minél több fiatal élhessen valódi közösségi életet egy-egy művészeti csoportban.

 

Erre éppenségel ösztönözni kellene őket, nem pedig térítési díjjal, eszement bürokratikus szabályokkal, életidegen minősítéssel és  egyéb ökörségekkel megakadályozni őket benne.

 

Az állandó nyugatra való hivatkozásnak nincs tartalma. Nyugaton nem támogatják államilag a csavargást – nálunk igen.

—————-

 

A pedagógus két legfontosabb munkaeszköze az idegzete és a humorérzéke. Akinek bármelyik hiányzik, az mindenféle tanításra alkalmatlan. Nagyon nehéz annak a pedagóguspálya, akiben nincs meg a nyugalom vagy a derű. Abból nagyon hamar fáradt bürokrata lesz, aki fáradt és bürokratikus légkört teremtve küszködik az “egyre ostobább” gyerekekkel. Néha még arról is elfeledkezik, hogy a növendékei nem makrancos, betöretlen lovak, hanem emberek. Képtelen helyzet, ha a tanár haragszik a növendékére; akár a suszter, aki megneheztel a javítandó lábbelire. Igazán jó pedagógus csak az optimista, önmagával és a világgal harmóniában élő, belső derűt sugárzó, szerethető és szeretni tudó ember lehet.

 

Még inkább így van ez a művészetoktatás területén, ahol nem képletek vagy évszámok bifláztatásából, példák és feladatok unos-untig való sorjáztatásából, dolgozatíratásból és feleltetésből áll az élet, hanem kincskeresésből, felfedezésből, érdekes és izgalmas új területek bejárásából; ahol örömnek kell fakadnia, és a végtelenbe kell nyúlniuk a távlatoknak. Az általános vagy középiskolai beidegződések itt sehová sem vezethetnek, ez itt egy más dimenzió. Művészet és tudomány egymástól alapvetően különböző dolgok, mechanikusan nem átjárhatók. Ahogy Jung megállapította, mindkét területnek van olyan rezervátuma, ami csak rá jellemző, és csak önmagával magyarázható.  

 

A művészetoktatás lényegénél fogva nem azonos az általános vagy középiskolai oktatással, amannak a módszerei és tapasztalatai itt kevéssé vagy egyáltalán nem használhatók. A jelenleg irányadó művészetpedagógiai művek egyike nem véletlenül szögezi le TRENCSÉNYI, László 2000: 25.), hazánkban a helyzet olyan sajátosan alakult, hogy Magyarországon a művészeti nevelés dinamikus megújítása az iskolán kívüli világból indult el. A hazai iskolákban meghonosodott bürokratikus érdemjegyközpontúság olyan iskolai légkört teremt, amely merőben alkalmatlan az érzelmi és esztétikai élmények megteremtésére.

               

Hogy milyen a jó művészetoktatás? Úgy gondolom, olyan, amelyik állandóan a pillanatnyi valósághoz, a szülőkhöz, a tanítványokhoz igazodik. Az iskolai oktatás megengedheti magának, hogy akár évtizedekkel a tudomány mögött kullogjon, a művészetoktatás nem; itt egy percnyi lemaradás is forrása lehet az eredménytelenségnek. Külföldön vannak a hazaiaktól jócskán eltérő módszerek is, de nem mondhatnánk, hogy bármelyik is könnyűszerrel és azonnal adaptálható lenne a mai magyarországi viszonyok közé. Más kultúra, más tradíció, más gondolkodásmód. Merőben más lesz a legeredményesebb külföldi módszerből is, ha nem illik a hazai körülmények közé. A művészetoktatás eredménytelen, ha rutinból akarják csinálni. Ha nincs tele tervekkel, perspektívákkal, reménységgel, az olyan, mintha máris megszűnt volna.

 

“A művészetek az emberi ismeretszerzés alapvető módjai, módot nyújtanak arra, hogy megismerjük a világot. A művészetek — felhalmozódott tudásanyagok, szimbólumrendszerek, olyanok, mint a tudomány.” (Az USA Nemzeti Oktatási Intézete főtanácsosának a Fehér Házban, 1976-ban, A közoktatás és a művészetek című űlésén elhangzott beszédéből.)

 

A művészet az ember legsajátabb tulajdona, éppannyira hasznos, amennyire hasznos az ember önmaga számára. Hétköznapi, röghözkötött szempontból nézve — ahogy Nicolai Hartmann írja, éppen a legmagasabb dolgok tűnnek haszontalannak, de az emberi lét távlatait egyedül ezek teremtik meg. A művészetre mindenütt és mindenkinek szüksége van — akkor is, ha nem tud róla, hiszen a művészet talán a legfontosabb azok közül a dolgok közül, amelyek az embert a világ csúszómászó, repülő, úszó, kérődző vagy ragadozó teremtményeitől megkülönböztetik. A művészet az emberi identitás számára általános és ésszerű szükséglet, nemcsak ünnepi foglalatossága az embernek; de ez az egyetlen, ami a hétköznapok emberi-erkölcsi problémái közepette is a jó iránytű tévedhetetlenségével igazít el mindenkit, akinek van rá szeme, füle és lelke.

 

Az európai pedagógiai kultúrában egyre többre értékelik az önnevelés lehetőségeit. Különösen nagy jelentősége van az önnevelésnek a művészetoktatásban. Ez nem kötelező, ezt mindenki szabadon választja; az önkéntesség alapja pedig az aktív részvétel, az önnevelés. Az egyén önnevelése  csoportviszonyok közegében lehet a legeredményesebb; az ember  itt ismerheti meg, újíthatja meg önmagát. Az ember társadalmi lény, a társadalom pedig csoportok szövedéke. Ez emberi lényegünk alapvető vonása.

 

A csoportos oktatásban a tanulók egymásrautaltsága, közös érdeklődése, összetartozása, sajátos közös élménye, a gondolatok és érzelmek kölcsönössége, szükség szerinti különbözősége valósul meg, tehát folytonos üzenetváltás zajlik közöttük. A csoportmunka, mint az életben egyre nagyobb hangsúlyt kapó team-munka előkészítője, óriási jelentőséghez juthat a fiatal életében. Aki ifjan elsajátítja a közösségi tevékenységet, a kooperációt, aki megtanul eredményesen együttműködni a társaival, az hatalmas előnyt szerezhet az életre. A színjátszás erre tanít: állandóan figyelni a társaimra, önmagamra, együttműködni, az együttműködést esetleg pillanatról pillanatra, az állandóan felmerülő új és új problémák megoldásával fenntartani. A színjátszás olyan csoportmunka, amely az egyéntől állandó figyelmet, új és újabb döntéseket követel. Amellett sokkal komolyabb fegyelmet igényel, mint bármilyen iskolai foglalkozás. Ez a fegyelem azonban nem lehet semmiféle “drill” eredménye; kizárólag belső szükségletből, a részvétel igényéből fakadhat. A színjátszás ebből a szempontból: folyamatos önnevelés, minden pillanatra kiterjedő együttműködés és állandó döntéshozatal egysége.

———-

 

Lássunk egy példát !

 

A szereplők felső tagozatosok és középiskolások. A darab Szent István és II. Konrád német-római császár konfliktusáról szól. Az időpont 1030. (Egy XVIII. századi minorita iskoladráma nyomán.) A színpadon tartózkodó személyek: Szent István, Imre herceg, Asztrik érsek és három katona.

 

A király a trónján ül (hogy hogyan ül egy uralkodó a trónján, az is külön tanulmányt érdemel), Asztrik, akit a király az imént hellyel kínált, szintén ül, a többiek állnak. Most kezdődik az új jelenet; egy újabb katona bevezeti a császár követét, Ludolfot. Az ajtóban kisebb vita: a követ nem hajlandó átadni a kardját. A helyzet feszült. A követet a király nem kínálja hellyel.

               

Ludolf átadja urának igen pimasz és durva hangú üzenetét. Van a monológjában egy pont, ami különösen sértő, ráadásul a hév is elragadja, és álló helyéből csaknem tesz egy lépést a király felé. Most jött el a mi pillanatunk.

               

A színen négy magyar fegyveres is tartózkodik, Imre herceg az ötödik. A katonáknak óvniuk kell a király életét és testi épségét. A szavakra nem kell reagálniuk, de a mozdulatot nem hagyhatják annyiban. Mindannyian kardot rántanak, és a követre vetnék magukat…A király azonban nem engedheti, hogy a követnek baja essék…

               

Ebben a pillanatban minden egyes szereplőnek figyelnie kell minden más szereplőre, gyors döntést kell hoznia, és a döntését minden késedelem nélkül, egy másodpercnél rövidebb idő alatt végre kell hajtania. A katonák fegyvert rántanak, vagy rántanának. E pillanatban még nem tudják, hogy a király meg fogja őket állítani. Tehát a mozdulatban benne kell lennie a határozott szándéknak: megtámadom a gyalázatosan viselkedő idegent. Ha a király semmit sem tesz, ezt végre is kell hajtaniuk. Anélkül, hogy elesnének vagy összeütköznének,  a négy szereplő négy irányból ront Ludolfra. Nem lehet arra figyelni, mikor int le a király, akkor ez egész szituáció hamissá válik. Tehát kardot rántanak, s ha más nem történik, a rémült követre egy másodperc alatt legalább négy kard szegeződik…

               

Mit tesz Imre herceg? Ő nem közönséges katona, de nem is király. Nem engedheti, hogy a fegyveres idegen az apját veszélyeztesse, de azt sem, hogy sérelem érje a követ sérthetetlenségét. Mit kell tennie? Bármit is, egy másodpercnél több idő a végrehajtására nincs. Úgy kell kimozdulnia, hogy egyrészt a király és a követ közé kerüljön, hogy szükség esetén az apját védje, másrészt arra is ügyelnie kell, megakadályozhassa a katonákat a követ lemészárlásában. Mozdulatát össze kell hangolnia minden más szereplő mozdulatával.

 

Mit tesz a király? Az ő felelőssége a legnagyobb. Álljon fel? Akkor az érseknek is fel kell állnia, a helyzet hirtelen kuszává válna, arról nem is beszélve, hogy ezzel önmagát a követ szintjére fokozná le (ezt a jelenet megbeszélésében részt vevő összes szereplő azonnal megértette és tiltakozott is ellene.). Ülve kell tehát maradnia. Egyetlen gyors, határozott, és nem is nagyon látványos karmozdulatot kell tennie egy parancsoló arckifejezés kíséretében. Ha sikerül, a közönség attól a másodperctől kezdve elfogadja: ő István király. Ha nem, valószínűleg megbukott az előadás, bár még igen sok van hátra. Tétovázni mégsem lehet; cselekedni kell. A király uralkodóhoz illő mozdulattal veszi elejét a vérfürdőnek, amire a közönség mindig felfigyel. A katonák azonnal visszalépnek, elteszik a kihúzott vagy ki sem húzott fakardot, az óhatatlanul megszeppent Ludolf összerezzen és hátralép.

               

Ezt akárhányszor lehet gyakorolni, az előadáson mégis döntési helyzetbe kerül minden szereplő. Ott nem lehet megállítani, segíteni, elmagyarázni, megmutatni. A gyerekeknek azonnal dönteniük kell. Külön-külön mindegyiknek, és a közösségnek együtt. Néhány másodperc az egész, mégis számtalan variációja lehet; ahány előadás, annyiféle végrehajtás. Nyolc diák működik együtt ebben a jelenetben úgy, hogy mindegyiknek teljesen más a helyzete, és ebből következően egyéni a feladata — amelyet csak úgy tud jól végrehajtani, ha rendkívül precízen együttműködik a másik héttel. A néző fel sem fedezné a különbséget, de abban a pillanatnyi helyzetben általában mindig az az egyedül lehetséges és helyes megoldás, amit a gyerekek alkalmaznak.

 

               

Az egész néhány másodperc, a harmincperces játékidejű darabnak csupán elenyésző része. A csúcsponttól még igen messze. Minden előadás ilyen pillanatok szövevényéből áll. Mindig minden egy kicsit más. A közönség reakciója mindig teremt előre nem látott helyzeteket, amelyekre a színjátszónak reagálnia kell. Külön-külön és együtt. Ezért mondtam hogy a színjátszás folyamatos önnevelés, minden pillanatra kiterjedő együttműködés ás állandó döntéshozatal egysége. 

 

 A tudálékosság nem mindig ajánlott.

—————

Egy afrikai országban ki akarnak végezni négy lázadó értelmiségit. Az orvos, az ügyvéd, a tanár és az elektromérnök a siralomházban várakoznak, a hozzátartozóik már nagy sírás-rívás közepette búcsút vettek tőlük.

Az Egyesült Államokból importált használt villamosszék működése már nem tökéletes, a kezelőszemélyzet képzettsége is kívánnivalókat hagy maga után.

Az elnök-diktátor kegyelmi rendelete értelmében szabadon kell bocsátani azt az elítéltet, akit elsőre nem sikerül kivégezni.

Behozzák az orvost.

- Az utolsó szó jogán akar mondani valamit?

- Nem.

Beültetik a székbe, a gép nem működik.

- Elmehet!

Az orvos örömkönnyekkel a szemében távozik.

Hozzák az ügyvédet.

- Az utolsó szó jogán akar mondani valamit?

- Nem.

Beültetik a székbe, a gép nem működik.

- Elmehet!

Az ügyvéd szinte menekül.

Hozzák a tanárt.

- Az utolsó szó jogán akar mondani valamit?

- Nem.

Beültetik a székbe, a gép nem működik.

- Elmehet!

A tanár nem is bírja leplezni megkönnyebbülését. Iszkol, mint akit puskából lőttek ki.

Behozzák az elektromérnököt.

- Az utolsó szó jogán akar mondani valamit?

- Igen. Maguk hülyék. Ha a kék és a piros vezetéket kicserélik, működni fog!

 Már az IPhone-on is olvasható A populáris sárkányölő. Látszólag fantasy történet, ami váratlanul gyilkos iróniába megy át.

A populáris sárkányölő üzenete írói ars poeticám fontos részének tekinthető. 

Miről is van szó?

Erich Jenkins arra kényszerül, hogy megöljön egy sárkányt.

Nem kalandágyból. Nem próbatételből. Még csak nem is romantikus küldetéstudatból. Hétköznapi egzisztenciális okokból. Egészen egyszerűen nem térhet ki a feladat elől.

Megöli a sárkányt, elhárítva ezzel a családját fenyegető veszélyt. A fővárosba kerül. Itt aztán sajátos tapasztalatokat szerez.

Az éppen regnáló hatalom buta, mint a rendőrcsizma. A számba jöhető potenciális hatalom mintha reményteljesebbnek tűnne.

Csakhogy.

Erich sárkányölő. Ügye a Sárkányölő Akadémia elé tartozik. Erich lelkesen jelentkezik.

Csakhogy…

Miféle emberekből áll a Sárkányölő Akadémia?

 

“A Sárkányölő Akadémia harminckét tagból állt, de Erich fogadására mindössze öten voltak hajlandók a székházba fáradni. Egyikük azonban éppen Tyrrell, volt a Legfőbb Sárkányölő, az Akadémia tiszteletre méltó elnöke. A másik nem kisebb személyiség, mint az ötszörös Sárkányölő Nagydíjjal kitüntetett Blaise úr, és a többiek is igen illusztris sárkányölők. A nemrég Sárkányölő Mesterré nyilvánított Kulatchek úr; a sárkányölők nagy öregje a nyolcszoros Akadémiai Díjas Fateknő úr; illetve a fiatal Dragonbluff úr, aki korának dacára már több Sárkányölő Etikettet is nyilvánosságra hozott; a feltörekvő új sárkányölő nemzedék tagjai közül ő számít a legerősebb tehetségnek.

 

Mindezt a szolga hozta Erich tudomására. Azt is a lelkére kötötte, le ne merjen ülni, mert az csak az akadémiai tagoknak engedtetik meg. Erich tehát állva maradt, pedig huszonhét üres szék volt a nagyteremben.

 

A Sárkányölő Akadémia tiszteletre méltó tagjai akkurátus, lassú mozdulattal foglalták el helyeiket, és gőgös tekintettel méregették az előttük álló férfit.

 

 

Az ösztövér, beesett arcú Tyrrell úr, az Akadémia elnöke úgy festett fényes, fekete bársony köntösében, mint valami túlméretezett varjú. Karomszerű ujjaival szinte kapaszkodott díszes fotelje karfájába, lekicsinylő tekintettel nézett Erichre, és hosszan igazgatta a karosszékét. Mire elérte, hogy pontosan középen legyen, egyenlő távolságra mindkét faltól, és mindkét sárkányölő akadémiai társától, peckesen kihúzta magát a fotelben. Tipikus elnök. Személy és pozíció összeforrt benne; maga volt a Rang. Ezen kívül azonban valószínűleg semmi. A szeméből sütött a hasonló státuszú emberekre gyakorta jellemző mélyenszántó tehetségtelenség.

 

A Sárkányölő Nagydíjjal kitüntetett Blaise úr mérges, pufók emberke volt, szalonnás pofazacskói kétoldalt csüngtek le az arcáról, hájas kezével állandóan simogatta őket. Arannyal szegett mélybarna ruhája valószínűleg igen elegáns lehetett; amikor nem hordta. Blaise úron azonban nem mutatott valami jól; erről leginkább a kétoldalt terjengő jókora izzadságfoltok tehettek. Blaise úr seszínű szemében mohóság ült, meg a gyógyíthatatlanul kapzsi emberek örökös elégedetlensége. Erich azt gondolta, ez az alak nemhogy sárkánnyal nem mérkőzhetne, holmi lusta, vén kandúrt sem volna képes elkapni soha; viszont a megszerezhető díjakat sorra megkaparintja.

 

A nemrég Sárkányölő Mesterré nyilvánított Kulatchek úr hatalmas, torzonborz szakállat hordott, mint valami elvadult sivatagi próféta. Ritkás szöghaja is zabolátlanul ömlött alá a vállára, legalábbis a fejének füle feletti részéről, mert attól feljebb csontszínű fehéren világított Kulatchek úr tar koponyája. A szakáll sáncai mögül vad, ragadozó szemek meredtek a nyilván mindenütt garázdálkodó ellenségre.

 

A szakma nagy öregje, Fateknő úr állandóan vigyorgott, de valahogy úgy, mint a túlságosan hosszan lékelt görögdinnye, és emellett még nyáladzott is. Örökös lelkes csábmosolyával ostromolta a többieket; felkészülve rá, hogy buzgón helyeselni fog, bármit is mondjanak azok. Látszott rajta; szerfelett büszke rá, hogy itt lehet, hogy ezek között az emberek között ülhet; ők pedig megtűrik maguk között, és nem rúgják farba, vagy csak igen ritkán.

 

A feltörekvő sárkányölő nemzedék legerősebb tehetsége, Dragonbluff úr nyegle képű ifjonc volt, de méregdrága öltönyt viselt. Látszott rajta; semmi olyat sem fog tenni vagy mondani, amivel eloszlatná Erichnek a hasonló öltönyös fiatal fickókkal szembeni, évtizedek tapasztalata kialakította ellenszenvét.”

 

Na, kérem szépen, mit várhatunk ettől a társaságtól?

 

Mire az olvasó idáig eljut, már tudja, hogy Erichen kívül soha senki nem ölt még sárkányt ebben az országban.

 

Akkor mi fán terem a Sárkányölő Akadémia? 

 

Örülnek neki, hogy végre jött valaki, aki már tudja, mit jelent sárkányt ölni?

 

Erich naiv módon ezt gondolja, és gyanútlanul elmeséli nekik a történetét.

 

 

—    Tovább nincs? — kérdezte Dragonbluff úr, amikor Erich befejezte.

—    Mindent elmondtam, uram.

—    Nem egészen! — reccsent Blaise úr kappanhangja. — Amit eddig hallottunk, szakmailag értékelhetetlen! Úgy tűnik, a jelöltnek fogalma sincs a sárkányölő kultúra legalapvetőbb fogalmairól sem! Egyetlen hivatkozást sem hallottunk! A jelölt még a nagytiszteletű Kovász János Vilmos Rezső úrra, Akadémiánk nyugalmazott elnökére sem tett egyetlen árva célzást sem; ami pedig a kortárs sárkányölők munkásságát illeti, a jelölt tökéletesen műveletlen és tájékozatlan.

 

—    Mélyen egyetértek! — tette hozzá Fateknő úr.

 

Tyrrell elnök úr komoran bólogatott, Erich mérges pillantások kereszttüzében állt.

 

—    Amit hallottunk, — vette át a szót Kulatchek úr, a tiszteletre méltó szőrkertész. — alantas és alacsonyrendű. Közönséges és bárgyú kitaláció egy hatalmas, büdös gyíkról! Nincsen benne sem szakmai erudíció, sem tehetség, még a kezdő sárkányölőktől megkövetelt alapvető önkinyilvánító létösszegzést is nélkülözi. Ez csak egy egészen közönséges mese!

 

—    Mélyen egyetértek! — csatlakozott Fateknő úr. Mivel mindannyian őt nézték, szükségesnek látta folytatni. — A mese, a sztori engem nem érdekel sem a más sárkányölésében, sem a magaméban! A helyzetek! A miértek! A mindenek felett álló, elegáns belső utalások! A tragikus magányban a világba belevetett esendő ember reménytelen önmegszólítása! A lét értelmetlenségének kozmikus fájdalma! A sárkányölés, mint a fenségesen tragikus ember egyetlen lehetséges és méltó önkifejezési módja! Semmi ilyet sem hallottam, tisztelt uraim! — eme szónoklat után Fateknő úr tüstént vissza is huppant a karosszékébe. Fokozódó vigyorán látszott: e pillanatban roppant elégedett önmagával.

 

Erich nagy szemeket meresztett. Miről beszélnek ezek?

 

Dragonbluff úr vette át a szót.

— Mélyen tisztelt elnök úr! Nagytiszteletű Sárkányölők! — kezdte szertartásosan. — A sárkányölés több alanyú alkotás, melyben ábrázoló és alternatív funkció jut szóhoz, s rendszerint az emotív és a megkülönböztető funkció is erősen érvényesül. Az alternatív funkció a megnyilatkozás alanyának kívánságait juttatja kifejezésre, a megkülönböztető funkció az alany állandó személyiségjegyeiről tudósít. A modern sárkányölés tulajdonságai, s annak szükségszerűsége, hogy ide kell sorolni a nyilvános sárkányölő rendezvényeket is, okozza, hogy nem fogadjuk el a konfliktusosság, a cselekményesség, de még az eseményesség jegyét sem. A modern sárkányölés zseniális felismerése, hogy az emberek többé nem egyének, akiket a kötelesség, morál, társadalom és család köt béklyóba. A korszerű sárkányölés számára az ember csak a legfelemelőbb és a legszánalmasabb lehet. Az előző korokkal szemben hallatlan új dolog ez. Itt már nincs többé olyan összefüggés, amely elleplezné az ember képét. Nincsenek történetek, tragédiák, melyek a konvenciók és a szabadságszükséglet ütközéséből adódnak, nincsenek többé bábuk sem, akik a pszichológiai világkép drótjain rángatózva játszanak, nevetnek, szenvednek; nincsenek figurák, akiket felszerelnek az emberek által csinált társadalmi lét törvényeivel, álláspontjaival, tévedéseivel és bűneivel. A sárkányölés kérdésében legelőször is a jelenvalólét analitikájára kell törekednünk. Ekkor válik igazán égetővé a sárkányölés jelenvalóléthez vezető megközelítésmódja kialakításának és biztosításának problémája. A megközelítés- és értelmezésmódot úgy kell megválasztanunk, hogy ez a létező önmagában és önmagától mutatkozhasson meg.  Nem tetszés szerinti és véletlenszerű, hanem lényegi struktúrákat kell kimutatnunk benne, amelyek a faktikus jelenvalólét valamennyi létmódjában létmeghatározók maradnak.

 

— Mélyen egyetértek! — szólt közbe Fateknő úr, Blaise úr pedig kissé zavartan vakargatta a pofazacskóit.

 

—    Továbbá, mélyen tisztelt uraim, — folytatta Dragonbluff úr. — a sárkányölés kultúrájának  alapjaihoz tartoznak a következők is: A hanyatló világban való lét önmagát kísértő, s ugyanakkor magát megnyugtató. De ez a megnyugvás a nem-tulajdonképpeni létben mégsem csábít mozdulatlanságra és tétlenségre, hanem minden gátlástól mentes működésre sarkall. A világra hanyatlott lét most nem-nyugalomhoz jut. A kísértő megnyugvás fokozza a hanyatlást. Különös tekintettel a jelenvalólét-értelmezésre, most felmerülhet az a vélemény, hogy a legidegenebb kultúrák megértése és a sajátunkkal való szintézisük talán maradéktalanul és igazán felvilágosítja a jelenvalólétet önmagáról. A sok minden iránt érdeklődő kíváncsiság és a nyugtalan mindent-ismerés univerzális jelenvalólét-megértést színlel. Ahogy az előttünk álló, műveletlen jelölt esetében is. Alapjában véve azonban meghatározatlan marad, és nem kérdezünk rá arra, hogy mi az, amit tulajdonképpen meg kellene érteni: nem értjük meg, hogy maga a megértés olyan lenni-tudás, amelynek egyedül a legsajátabb jelenvalólétben kell hozzáférhetővé válnia.

 

—    Mélyen egyetértek! — lelkesedett Fateknő úr.

 

Erich kezdte végképp elveszíteni a türelmét.

 

—    Uraim! — szólt közbe. — Ti ugyan Sárkányölő Akadémiának nevezitek magatokat, de úgy látom, nemcsak hogy nem öltetek sárkányt, de még ahhoz hasonlót sem láttatok soha!

 

—    Szilencium! — bődült rá Tyrrell elnök úr. — Megtiltom a jelöltnek, hogy az Akadémia tiszteletreméltó tagjainak előadását megzavarni merészelje!

 

—    Egészen populáris vagy, Erich Jenkins! — vinnyogott Blaise úr kappanhangja. — Közönséges populáris sárkányölő!

 

—    Modern értelemben véve cselekvés egyáltalán nem is létezik! — próbált újra belelendülni Dragonbluff úr. — Teoretikusan szemlélve…

 

—    Szamárság! — torkollta le Erich. — Az ember lényege érzelmeiben és erkölcsében rejlik, és a tetteiben jut kifejezésre.

 

—    Nagyon közönséges! — hangzott Kulatchek úr szőr-ültetvénye mögül. — Közönséges hétköznapiság! Miért kell ilyeneket hallgatnunk?

 

—    Élet csak a hétköznapokban létezik! — vágta rá Erich.

 

—    Így beszél az alantas ember! — nyekeregte Blaise úr.

 

—    Az alantas ember a hétköznapokban él. — magyarázta Dragonbluff úr. — Az alantas ember lehetősége, etikátlan lehetősége a boldogság; ezzel szemben a fenséges ember egyetlen lehetősége, etikus lehetősége a tragédia.

 

—    Mélyen egyetértek! — olvadozott Fateknő úr.

 

—    Fejezzük be, uraim! — mérte végig a társaságot Erich. — Otthon vár a családom, és nekem az ő boldogságuk sokkal fontosabb és etikusabb, mint az a sok fenségesen tragikus zagyvaság, amelyet itt hallok!

 

Minden szem Tyrrell elnök úrra tapadt.

 

—    Rendben van, Erich Jenkins! — emelkedett szólásra Tyrrell elnök úr. — Kimondom a Sárkányölő Akadémia egyhangú határozatát: Eddigi munkásságod nem képez arra alapot, hogy a Sárkányölő Akadémia tagja lehess!

 

Erich bólintott, és szó nélkül távozott. Legkevésbé sem vágyott rá, hogyennek az akadémiának a tagja legyen.”

Azt hiszem, így már elég világos.

Mit kell ehhez még hozzáfűzni?

Erich Jenkinsnek semmi baja a Sárkányölő Akadémiával. Nincs kifogása ellene, ha a Sárkányölő Akadémia vén és koravén tagjai belsőutalnak, egymásnaküzennek, locsognak, szenvednek és szenvelegnek.

Erich Jenkis semmit sem akar tőlük. Ha nem tudja őket megkerülni, majd átugorja.

Jobb lenne, ha nem kereszteznék az útját, hanem ellennének magukban és maguknak – másra nemigen jók.

A Sárkányölő Akadémiának van baja önmagával. 

“Sárkányölő eszmerendszerük” nyilván sok szépet és jót is tartalmaz.Csak összességében  a levegőben lóg. Alaposan kimunkált, belső autonómiával rendelkező képződmény – de alkalmatlan a dialógusra.Semmiről szóló semmi.

Valaminek a helyét bitorolják.

Valami miattuk nem működik, illetve rosszul működik.

Nyilván más országokban is vannak hasonló intézmények, Sárkányölő Akadémiák, amelyek tevékenysége, célja, jellege azonos. Ők a nemzetközi impotencia kihelyezett tagozata. 

Akadályozzák azokat, akik valóban képesek sárkányt ölni.

Populárisnak nevezik Erich Jenkinst; azt hiszik, ezzel megsértik.

Pedig ami populáris, az – velük ellentétben – valóságos.

Erich Jenkins egyszerű ember. Úgy gondolja, az embert a tetteiről lehet megítélni.

Nem hiszi, hogy “a kitalált történet nem lehet jó irodalom, csak az önvallomás a jó irodalom”.

Inkább Novalis álláspontjára helyezkedik:

“Sohasem fog kiválót nyújtani, aki nem tud mást bemutatni, mint a saját tapasztalatait és a saját kedvenc tárgyait, aki nem képes arra, hogy egy számára idegen és érdektelen tárgyat szorgalommal tanulmányozzon.”

Erich Jenkins tudja, hogy a valóság és a szerintem a valóság köszönő viszonyban sincsenek egymással.

Mondjam azt, hogy meztelen a király?

Dehogy mondom: az közhely.

————————————–

Ugorjunk a történet végére:

 

 A következő év kora nyarán valódi sárkányok szálltak le a birodalmi főváros legnagyobb terén, és emberáldozatokat követeltek. A régensherceg azonnal meglátogatta a Sárkányölő Akadémiát.

 

Az Akadémiának ezúttal mind a harminckét tagja jelen volt. Felállva üdvözölték a régensherceget. Még díszes karosszéket is biztosítottak a számára — éppen úgy, mintha maga is a Sárkányölő Akadémia tagja volna.

 

Csaknem négy órán keresztül tárgyaltak zárt ajtók mögött. A régensherceg eléggé savanyú ábrázattal távozott. Egy óra múlva bejelentette, hogy egészségi állapotára és előrehaladott korára való tekintettel visszavonul a közélettől.

 

—    Carl herceg már nagykorúsítható! Minél hamarabb meg kell koronázni! Legjobb volna még ma! Hadd vegye végre a kezébe az ügyek intézését, elvégre ő a király!

——————————————

 

A koronázás roppant gyorsan végbement. A palota alagsorában tartották, nehogy valamelyik sárkány megzavarja.

 

Carl király tanácsa mindössze nyolc emberből állt. Egyik sem tartozott a régensherceg köréhez. Az új uralkodó cselekvőképes emberekre vágyott.

 

— Írjatok tábornoki kinevezést Erich Jenkins számára! — hangzott a király első parancsainak egyike. — És kerítsétek őt elő mihamarabb!

 ———————————————–

Erich Jenkis hisz a mítoszban. És a cselekvésben.

————————

Egyébként: Itt vannak a sárkányok!

—————

 

Az örök mítosz: közösség a könyv által.

 (Novalis)

 A következő történetet Flesch János egyik könyvében olvastam – húsz-harminc esztendővel ezelőtt.

———————–

A sakkozók között is akadnak szakbarbárok – sőt.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy magyar sakkozó, aki semmiféle más fogalmakban nem tudott gondolkodni, csak azokban, amelyek a hatvannégy mezőn zajló nemes játékra vonatkoznak; így aztán gyakran előfordult, hogy nem észlelte teljes valóságukban a körülötte zajló eseményeket.

A teljes érthetőség kedvéért el kell mondanom, hogy az angolok a vezért Királynőnek (Queen), a futót pedig Püspöknek (Bishop) hívják.

———

Magyarunk először kapott meghívást a kor egyik legelőkelőbb sakkversenyére, amelynek  Hastings városa adott otthont. Ez mindig karácsony előtt kezdődött, és újév után fejeződött be. Ebben az évben egybeesett az Angol Sakkszövetség kongresszusával, amelynek záró benkettjére a verseny résztvevői is meghívást kaptak.

Magyarunk most először kóstolhatott eredeti angol whiskyt – eredeti angol helyen. Gyorsan le is hajtott néhány pohárkával – hiába pisszegett rá többször is egy jó szándékú angol versenyző.

Amikor az elnök felszólította a bankett résztvevőit, hogy poharaikkal a kezükben álljanak fel, magyarunk is felállt ugyan, de leginkább puszta utánzásból. Rajta kívül valószínűleg mindenki tudta, mi következik.

A hagyományos angol pohárköszöntő.

- God save the Queen!

- Isten óvja a Királynőt!

(Magyarunk csak hónapok múltán értette meg, miért lett egyszerre néma csend, miért nem álltak vele szóba többé az angolok, és miért nem hívtak meg a következő versenyre magyart…)

Szóval:

Okos magyarunk úgy döntött, játéktudásának fölényes magaslatáról sakkozni okítja az angolokat.

Imigyen:

Ladies and Gentlemen! Nem kell olyan sokat törődni azzal a vacak királynővel; higgyék el, bármikor odaadhatják két püspökért és egy lóért!

 Ezt a történetet csaknem harminc éve hallottam először. Aki elmesélte, neveket is mondott, és határozottan Baját nevezte meg helyszínként.

Azóta hallottam többször is; négy-öt egyéb kisvárosba helyezve.

A hitelességéért nem teszem tűzbe a kezem – jellemzőnek nagyon jellemző.

————-

1951-et írtak.

Annak idején Rákosi Mátyás volt a magyar színpadok legnagyobb sztárja, a Deus ex machina legfőbb istene.

A korabeli kortárs magyar dráma egyik alaptípusának visszatérő motívuma volt, hogy a kialakult nehéz, csaknem tragikus helyzetnek nincs megoldása. A gonosz győz, és senki sem tehet ellene semmit. A vidéki Magyarország helyi kiskirályai triumfálnak, letörik a főhőst – a szerelmespárt, vagy a bátor, munkás származású fiatal férfit vagy nőt – a megrágalmazott börtönbe vagy akasztófára kerül, a gonosz tovább űzi kisded játékait.

Csakhogy…

Isten őfelsége – azazhogy az MDP főtitkára résen van.

Hiszen ő mindig éber.

Bizonyos Rajk László árulásának rettentő veszedelmét is az ő ébersége hárította el a Párt egéről.

——-

Szóval Rákosi Mátyás.

Rákosi Mátyás elvtárs-pajtás. Az igazságos Rákosi elvtárs, aki – agitprop-elvtársak izzadságszagú agyalmányai szerint, amiket sikertelenül próbáltak a nép között terjeszteni – modern kommunista Mátyás királyként járja az országot, és mindenütt megakadályozza, hogy a népet sanyargassák.

Rákosi elvtárs igazságot tesz.

A darab tetőpontján megjelenik hát a színpadon Rákosi elvtárs.

Véletlenül arra autózott.

Ha pedig erre autózott, hát tájékozódik, és az ő zsenialitása ellen a gonosznak orvossága nincs. Fordul a kocka.

Némely színházban akadt olyan szereplő, akit alkati okoknál fogvakimondottan az ilyen szerepekre tartalékoltak.

A közönség persze Rákosi felléptére tombolni kezdett. Akiknek az volt a feladatuk, elkezdték, a többiek meg saját jól felfogott érdekükből folytatták. Nehogy valakinek feltűnjön, hogy ők nem őrjöngenek.

——————

A mi történetünknek nem Rákosi Mátyás elvtárs-pajtás a hőse.

Hanem egy tánctanár.

Eme tánctanár száraz, humortalan agglegény volt, ötvenes éveit taposta. Egy kicsit idősebb volt a XX. századnál. A kor persze nem érdem, hősünk még mindig ugyanabban a végtelen naivitásban élt, amit már rég megszokott. Csöndes, szerény, magának való, öregedő férfi, akinek az életében különösebb kalandok nem voltak. Utolsó kihágása az lehetett, amikor kilencéves korában csúzlival eltalálta az Osztrák-Magyar Monarchia egyik átmenetileg ittas tisztviselőjének kincstári ülepét, de már az is régen elévült, tekintve, hogy az apja igen elnadrágolta érte.

———

A derék tánctanárunk nem volt tisztában vele, hogy kicsoda Bogár Imre. A mai Olvasók egy része se tudja, ezért el kell mondanom.

Nem, most nem a híres lovas betyárról, az egyik legrégibb és legegységesebb betyárballadánk hőséről van szó, ez a Bogár Imre egy évszázaddal később élt.

Ő volt az állami ítélet-végrehajtó.

A hóhér.

———-

Vasárnap volt, szép tavaszi nap, és a város fiatalsága némi szórakozásra vágyott. Erre meglehetősen szerény keretek között nyílt lehetőség.

A tánctanárnak volt egy ócska gramofonja.

Megkérték hát, szolgáltasson zenét. Rövid ideig kérette magát, aztán ráállt. Csaknem ötven lemeze volt, másik ötvenet a városban gyűjtöttek össze, volt hát elegendő zene a mulatsághoz. Nagy nehezen kikönyörögték a párttitkártól a helyi kultúrház egyik termét. Hajrá, bulizunk!

Mai szemmel sivár és szegényes lehetett a buli, de igazából nincs összehasonlítási alapunk. A tipikus mai bulizó fiatal torkig lakott buli minden nemével, unott-buta képpel fölényeskedik, irdatlan időt-energiát fecsérel a szórakozásokra, mégsem ismeri a kikapcsolódás valódi értékét, hiszen valójában soha sincsen bekapcsolva.

Akkoriban más volt a helyzet.

A szórakozás mindenféle lehetősége eufóriát okozott a fiatalság körében, hiszen olyan ritkán adódott rá alkalom. Az öröm, lelkesedés a mulatság hőfokát olyan magasra emelte, ami manapság nem lehet gyakori.

Nem a szegényes körülmények számítanak igazán, és a rossz zenére is lehet jót táncolni.

Csodálatos volt a hangulat.

Egy ideig.

Mert hát – az éberség a mulatságra is betette a lábát…

——-

Szív küldi alapon mentek a gramofonról a zeneszámok. Egy ideig ezzel nem is volt semmiféle probléma. Aztán – már estefelé – érkezett egy ilyen kérés:

Bogár küldi Rákosra a Matyinak!

A derék tánctanár ugyancsak naiv ember lehetett, mert ezt a kérést ugyanúgy felolvasta, akár a többit. Sőt: teljesítette is…

Nyilván el kellett volna süllyesztenie, ízetlen tréfának kellett volna kezelnie – merthogy az volt.

Számára tragédia lett, sőt katasztrófa.

A fekete autó öt perc múlva megállt a kultúrház bejárata előtt. A mulatságnak véget vetettek, a tánctanárt bilincsben vitték el. A bőrkabátosok még kiosztottak néhány pofont a fiúknak, hátha köztük van a jelige kiagyalója is.

Merthogy az nem lett meg. Nem tudták kiverni a tánctanárból. A szerencsétlen valószínűleg megmondta volna, ki az, de nem tudta.

A tánctanár megjárta Recsket – évek múlva került haza, negyvenöt kilóra fogyva.

——-

Szóval:

Bogár küldi Rákosra a Matyinak…

A nyomorult tánctanár teljesítette.

A kért nóta így kezdődött:

Lesz maga juszt is az enyém!

 A tragikomikum nem pusztán szomorú és víg elegye. Az rendjén van, hogy tragikum és komikum szimbiózisából keletkezett esztétikai minőség;de felettébb nehéz definiálni – holott rögtön felismerjük, ha szembejön velünk az utcán.

A tragikomikum igazából sokkal bonyolultabb, mint a tragikum vagy a komikum. Részben mindkettőnél életszerűbb, részbenéletszerűtlenebb.

Mert a tragikomikum mindig a harmónia megbomlásának jele. Ezer arca van.

Lássunk néhány anekdotikus példát:

——–

Ha a szabad akarat, illetve annak tárgya nem egy dimenzióban vannak:

Képzeljük el, hogy valamikor 1730 körül a Székelyföld egyik eldugott falucskájában egész nyáron szakad az eső. A derék lófők elkeseredetten tocsognak az özönvízben, és csüggedten konstatálják, hogy gabonájuk is, szénájuk is elrohad a mezőn.

Hajaj!

Nagy a baj!

Egyre jobban zúgolódik a nép. Tenni kéne valamit.

Nosza, röffentsünk össze egy jó kis falugyűlést.

Összejönnek, megvitatják, határozatot hoznak: ezután legyen mindig jó száraz idő.

Néhányan érzik, hogy valami nem stimmel.

Erről újra tanácskoznak. Mi az, ami nem pászol? Ha előbb beszéltek, hát most hallgatnak egy sort.

- Hátha mégis esni fog? – mondja végre bátortalanul az egyik góbé.

- Úgy a’! – helyesel a másik.

- Úgy biz a’! – vágja rá a harmadik.

Döbbenten néznek egymásra.

- Akkor mit tegyünk?

Nosza, újrakezdik a tanácskozást. Most már vége-hossza nincs. Egészen estig eltart.

Sötétedéskor a bíró ünnepélyesen kimondja a falugyűlés végzését:

Ezután vagy jó száraz idő legyen, vagy semmi se legyen!

—————–

Shakespeare valahol azt mondja: ahol nem mutatják a szeretetet, ott nem is érzik.

Ahol azonban csak formálisan mutatják – ott sem.

Nagybeteg a gazda asszonya.

A ház ura a tornácon tipródik, hol felteszi a kalapját, hol meg újra leveszi. Végre bemegy a nejéhez.

- Hogy vagy, asszony?

- Nem látja, kegyelmed? Rosszul. Nagyon rosszul.

Az atyafi felteszi a kalapját.

- Akkor megyek a templomba, imádkozni érted.

Az asszony sírva fakad.

- Lehet, hogy jobb volna meghalnom!

- Igen? No, akkor nem állok az utadba, itthon maradok.

Azzal újra leveszi a kalapot.

————

A kicsinyes szituáció forrása a kicsinyes értékrend. A szeretet nélküliség egyik oldalról nézve gonosz, a másikról – röhejes.

Péter gazda elmélyülten ferblizik a csárdában. Éppen most rendel egy kancsó bort a kártyatársaságnak.

Izgatottan és csapzottan ront be a lánya:

- Gyűjjék haza, édesapám, anyámasszony fiút szült!

- No! – néz rá a példás családapa. – nem köllök én oda!

Veri tovább a blattot a többiekkel.

Félóra múlva a szolgálólánya esik be az ajtón:

- Gyűjjék haza, gazduram, a gazdasszonyom két fiút szült!

- Ejha! Még egy kancsó bort! – mondja a boldog új atya. – Eridj haza, segíts a gazdasszonyodnak!

Kártyázik tovább rendíthetetlenül.

Elfut egy újabb óra.

Akkor benyit maga a bábaasszony.

- Menjen kend üstöllést haza! Három fiút szült a felesége.

Péter gazda kezében megáll a kártyalap.

- Hijnye! Piros ász oszt, nem oszt!

Letöröl a bajszáról egy csöpp bort.

- Mégse – már szedelődzködik. – Haza kell mennem, mert ennek reggelig se lesz vége!

——–

A szubrett és a táncos komikus – a való életben:

Jenő pitymallatkor lopakodik haza. Nem sikerül észrevétlen behatolnia, az ajtó mögött sodrófával a kezében várakozik amazontermészetű neje, Lujza.

Az első csapás előtti rituális szóváltásra készül. Mondja az előkészített replikát:

- Hol csavarogtál, gazember? Már hajnalodik!

Ha itthon lettem volna, akkor is hajnalodna!

————–

Amikor a kiüresedett forma abszurdba torkollik:

A férj éppen megkapta az utolsó kenetet. A pap távoztával jobban lesz, kikiált betegágyából a konyhába:

- Mit főzöl, anyjukom?

- Egy kis túrós csuszát!

- Jaj, az Isten is megáld, hozz belőle nekem egy tányérral!

- Nem lehet! Kell a halotti torodba!

 A populáris kultúra gyakran átadja a maga vívmányait az egyetemes (szándékosan nem használom itt a “magas” jelzőt) kultúrának. Szinte az összes modern irodalmi műfajunk a népies kultúra felől érkezett.

Cserébe az úgynevezett elitkultúra (megjegyzem, nem hiszek a tömegkultúra/elitkultúra antinómiában) lenézi, gyakran indokolatlanul (is) bántja, csepüli, lenézi a tö9megkultúrát. Főleg olyan időkben, amikor leplezni igyekszik tulajdon, szánalmasan kis hatókörű, szubkultúra-mivoltát.

Pedig a kultúra lezüllése sohasem a populáris szinten kezdődik. A két pólus egymással kölcsönösen összefügg.  Semmi sincs a populáris szinten, amely valamilyen módon ne létezett volna a “magas” kultúrában…

———
1980 langymeleg őszén esett meg.

Péter mentős volt Pest megyében. Gyakran járt hírességek fővárosközeli villáinak közvetlen közelében, sőt ezen palotának tűnő kulipintyók némelyikében hivatalos minőségben is megfordult.

Péter és sofőr társa nem jutottak be az egyetemre (annak idején, a húszpontos felvételi és az őrült mértékű túljelentkezés korában ez nem is volt egyszerű), és az újabb felvételire készülve dolgoztak a mentőszolgálatnál.

Egyszer beszabadultak egy média-híresség otthonába.  Az illető már akkor is felettébb ismert alakja volt a hazai kulturális közéletnek; mint a minőség egyik apostola, az általa alacsonyrendűnek tartott kulturális jelenségek következetes ostorozója.

(Urambocsá’ a scifi ellen is volt rossz szava, nem is kevés.)
Pétert és társát a szobalány hatalmas könyvtárszobába vezette, és arra kérte őket, várakozzanak ott egy bő tíz percet.

A két fiú ámulva nézett szét. Szinte meghatódtak, ahogy mindig, amikor sok könyv közé szabadulhattak be. A termet körben mindenütt hatalmas, mennyezetig érő könyvespolcok borították. Minden kötet egyforma díszes bőrkötésben, rajta aranyszínnel a szerző neve és a mű címe.

Kezdve onnan, hogy Homérosz: Íliász; nagyjából idáig: Günther Grass. 
- Ez igen!

- Ez az ember nagyon szeretheti a könyveit! Hogy’ vigyáz rájuk!

- Keményfából lehetnek a polcok, gondosan kiegyensúlyozva,mert sehol nem roskadnak a könyvek súlya alatt!
Bőrbekötetlen könyv csupán másfél tucatnyi volt, ezek egy kis íróasztalon sorakoztak, kivétel nélkül mind krimi volt.

Ez csalódást keltett, hiszen a híres férfiú nemcsak a bűnügyi regények, hanem  azok olvasói ellen is gyakorta mennydörgött.

Mégis ilyeneket olvasna?

Hátha csak valaki más a családból. Nincsenek bekötve.

Vegyünk le valamit a polcról!

Hej, illúziók, húszéves korunk szép illúziói!

Próbáltak levenni egy-egy könyvet.

Előbb itt, aztán mindenütt.

Jött az egész polc…

Hej, illúziók, húszéves korunk szép illúziói!

Merthogy fából volt a polc az összes könyvvel egyetemben.

Nem volt ott egyetlen könyv se. Sehol. Egy szál se.
A magaskultúra apostola…

 1980 körül Czipó főtörzs elvtársat áthelyezték egy másik helyőrségbe. Ennek okát jótékony feledés borítsa; sokadik fenyítése volt ez már a derék tiszthelyettesnek.

Az új helyőrség parancsnokai szívélyes viszonyban voltak a kisvárosban ideiglenesen állomásozó szovjet gépesített alakulat tisztjeivel, minekutána gyakorta vodkáztak együtt esténként a tiszti klubban.

Czipó főtörzs elvtárs – aki valamelyest törte az oroszt – ezáltal kivételezett helyzetbe került; egyszerű ügyekben tolmácsolhatott a századparancsnoka számára. Ez általában rövid közjáték volt, mert a századparancsnok komoly rutinnak rendelkezett azon a téren, hogyan kell magát a sárga földig leinnia minél rövidebb idő alatt.

Ahogy a századparancsnok harcképtelenné vált, Czipó főtörzs is derekasan inni kezdett. Nem a saját számlájára: ilyenkor Viktor Ivanovics Ribakov őrnagy elvtárs fizette, aki szokása szerint nem mulasztotta el hosszasan elmesélni Czipó főtörzsnek, hogy édesapja, Ivan Ivanovics Ribakov gárdaszázados, egy lövészzászlóalj parancsnokának politikai helyettese miként vezette “Utánam kommunisták!” kiáltással, egy szál géppisztollyal egysége maradékát a német fasiszták túlerőben lévő gyalogsága ellen, és milyen szép ünnepség keretében vehette át özvegy édesanyja a hőstettért járó “a Szovjetunió Hőse” aranycsillagot. Czipó főtörzs elvtárs ebből szokása szerint egy szót sem értett, de nagy figyelemmel bólogatott, és igen meghatott képet vágott.

Czipó főtörzs elvtárs egyre nagyobb megbecsülésnek örvendett, és – miután nőül vette egyik parancsnoka ötvenegy éves hajadon nővérét – hamarosan szép kertvárosi házba költözött.

Szokása lett vasárnaponként kijárni a piacra, alkudozni, vásárolgatni. Elvégre tekintélyes ember lett, olyan, akinek ez dukál.

Egy novemberi vasárnapon tejfelesszájú, kese szovjet tizedest pillantott meg az árusok sorában. De nem krumplit árult, nem is téli almát, hanem – szovjet színes tévét.

Az nagy dolog!

Vajon, mennyiért adja?

- Já Grisá! – mutatkozott be az orosz.

- Wieviel kostet?

Czipó főtörzs röpke félóra alatt rájött, hogy oroszul nem így mondják. Utána kiderült, hogy hatezer Ft. Neki – egyenruhájára tekintettel ötezer.

Ötezer forint szép summa. csakhogy: a színes tévé meg színes tévé. SECAM ez is, mint az otthoni fekete-fehér, a vénséges Orion Delta.
Czipó főtörzs büszkén vitte haza. Ez volt első szerzeménye a házasságban. Az asszony is megenyhült, anap kevesebbet zsémbelt vele.

Teljes hétig tartott az idill.

A következő vasárnap reggel szovjet Uaz állt meg a ház előtt. Mord arcú százados érkezett pisztolytáskában, antantszíjjal, mögötte két géppisztolyos baka.  A menet végén egy őrmester hozta Grisát – a fülénél fogva.

Se szó se beszéd, betódultak a házba, Czipó döbbenten bámult, a felesége ijedten rebbent el az útból.

Egyenesen a szobába mentek, fogták és összecsomagolták a tévét. A szigorú tekintetű százados a házigazda szeme láttára hatalmas pofont kent le Grisának. Akkorát, hogy Czipó főtörzs elvtárs maga is az arcát kezdte simogatni, mintha ő kapta volna.

Az oroszok szó nélkül távoztak – a tévével együtt.

Czipó főtörzs elvtárs ideges volt. Persze, hogy tudnia kellett volna, hogy a tévé lopott. Fene bánja az ötezer forintot, csak ne legen vizsgálat, ne indítsanak ellene orgazdaság miatt eljárást, ne fenyítsék meg.

Hogy az asszony mit fog mondani?

Ajajj…

—–

Eltelt egy hónap is, mire Czipó főtörzs elvtárs újra kimerészkedett a piacra.

Ahogy a középső sorhoz ért, földbe gyökerezett a lába.

Ott volt Grisa.

Megint árulta a tévét.

Ugyanazt a tévét.

 (Bemutatta a Calliope Diákszínpad 2002. szeptember 11-én, a Terror Napjának évfordulóján. A rendező Gergely László volt. Az Egyesült Államok nagykövetsége képviseltette magát.)

RÉSZLET

 

28. Jelenet

Ugyanott

Yussuph, Yvonne

 

YVONNE:                             

Yussuph Hawass?

 

YUSSUPH:                            

Az vagyok, hölgyem! Mit óhajt?

 

YVONNE:                             

Yvonne Frazer hadnagy, New York-i rendőrség.

 

(Felmutatja az igazolványát.)

 

YUSSUPH:                            

Maga rendőrtiszt?

 

YVONNE:                             

Kérem, ne zavartassa magát, láttam már férfit

fürdőköpenyben és anélkül is!

 

YUSSUPH:                            

Hölgyem, én…

 

YVONNE:                             

Mivel foglalkozik, Yussuph?

 

YUSSUPH:                            

Van házkutatási parancsa?

 

YVONNE:                             

Kellene? Elővegyem?

 

YUSSUPH:                            

Inkább ne!

 

YVONNE:                             

Szóval, mivel is foglalkozik, Mr Hawass? Azt mondják, Ibrahim Zahi  el-Katmah sejk utolsó tróger.

 

YUSSUPH:                            

Nem igaz!  Jó ember. Vallásos ember.

 

YVONNE:                             

Tehát ismeri?

 

YUSSUPH:                            

Nem.

 

YVONNE:                             

Akkor honnan tudja?

 

YUSSUPH:                            

Mondják.

 

YVONNE:                             

Kik mondják, Mr  Hawass? Kászim…, Husszein…, Ibrahim.. Á! Szóval Ibrahim! Ő mondta?

 

YUSSUPH:                            

Igen.

 

YVONNE:                             

Ibrahim kicsoda? Mi a vezetékneve?

 

YUSSUPH:                            

Hááát…én …én nem is…

 

 YVONNE:                            

Elmondja, vagy verjem ki magából?

 

YUSSUPH:                            

Micsoda?

 

YVONNE:                             

(Galléron ragadja Yussuph-ot.)

 Halljam a nevet!

 

YUSSUPH:                            

Lloyd Ibrahim Stein!

 

YVONNE:                             

Köszönöm, Mr Hawass!

 (Elengedi.)

 Még találkozunk!

 

(El.)

 

                                                

29. Jelenet

Ugyanott

Yussuph egyedül

 

 

YUSSUPH:                            

Mit tettem! Elárultam? Elárultam Ibrahimot? Ráadásul egy nőnek? Egy közönséges hitetlen nőnek? Hátha mégsem fog sikerülni? Hátha egyáltalán nem fog sikerülni? Akkor én…akkor én bűnöző leszek? Betörőkkel, bankrablókkal é gyilkosokkal raknak majd egy cellába?

(Még nem volt bemutatva.) 

 

RÉSZLET

 

 

RICHÁRD:                            

Hát sárkány úr … urak, tudom,

Hogy most alkalmatlankodom,

De szabadjon megjegyeznem,

Akárhogyan is vizsgálom,       

Nekem egy az ideálom,

Mivel, tudják, egy a fejem,

Ezért egy is való nekem.

 

BENDEGÚZ III.:                   

Mit köntörfalaz? Csűr-csavar?

 

BENDEGÚZ II.:                    

Fogd be a szád nagyon hamar!

 

RICHÁRD:                            

Mivel nekem egy a fejem,

Ezért az egyet szeretem,

De azért azt mégse várom,

Hogy ahol nem egy, de három

A becses fejeknek száma,

Egy lány maradjon magába,

Mert nem lépek túl a tényen,

Ezért az a véleményem,

Hogy ahol e hármat látom,

Legyen ott a lány is három!

 

BENDEGÚZ III.:                   

Ti értitek?

 

BENDEGÚZ II.:                                            

Kapiskálom…

 

BENDEGÚZ I.:                      

Hogy miből is legyen három?

 

BENDEGÚZ III.:                   

Három fej? Igen kívánom!

Ropogósan nyársra tűzve,

És szépen megfűszerezve,

Piruló hagymácskát alá…

 

RICHÁRD:                            

Hogy ne nyújtsam a szót soká,

Még két leány kell önöknek,

S nem lesz híja örömüknek!

 

BENDEGÚZ III.:                   

Ezt értem.

 

BENDEGÚZ II.:                                            

Értelmes egyén!

 

BENDEGÚZ I.:                      

A lány akkor is az enyém!

 

BENDEGÚZ II.:                    

Mit bánom én!

 

BENDEGÚZ III.:                                                      

Sovány falat!

Majd helyette más is akad!

 

BENDEGÚZ II.:                    

Neked pedig azt ajánlom,

Borzas-fortélyos barátom,

Mondd meg tüstént és kereken,

Milyen leányt szántál nekem?

 

RICHÁRD:                            

Már asszony, de szépek szépe,

Igen tetszetős a képe,

Mint a nádszál a termete,

Jól fogsz járni, uram, vele!

 

BENDEGÚZ II.:                    

Neve is van? Vagy csupán ő?

 

RICHÁRD:                            

Maga Fruzsina királynő!

 

BENDEGÚZ I.:                      

Huhhhh!

 

BENDEGÚZ II.:                    

Hahhh!

 

BENDEGÚZ III. :                  

Hörrrr!

 

BENDEGÚZ III.:                   

Nem igazság! Ő megragad

Egy királynőt, s arca dagad,

Nekem meg senki sem akad?

 

RICHÁRD:                            

A királynő előkelő,

De semmi zsír, semmi velő,

Semmi ropogtatnivaló.

 

BENDEGÚZ III.:                   

Akkor mégse az lesz a jó!

 

RICHÁRD:                            

Nem ám! Hiszen sárkányságod

Nem bájt, kecset, nem virágot

Akar, hanem jó cobákot.

 

BENDEGÚZ III.:                   

Igaz!

 

RICHÁRD:                                        

Azt ajánlom tehát,

Hogy ön kapja meg Borbálát,

Kinek férje udvarmester,

S aki főzni mégse restell,

Elég tagbaszakadt-féle,

Nagy a hossza, nagy a széle,

Olyan, aki ritkán henyél,

És mindenek felett nem él

Zöldségen meg virágporon,

Mert szakácsnő volt egykoron!

 

BENDEGÚZ III.:                   

Az lesz ám a nekem való!

 

BENDEGÚZ I.:                      

Mondd csak, fickó, nem vagy csaló?

 

RICHÁRD:                            

Ha be akarnálak csapni,

Mertem volna itt maradni?

Hisz amilyen bölcsek vagytok,

Úgyis egyből rajtakaptok,

Ha fortélyon jár az eszem.

Nem jól mondom?

 

BENDEGÚZ III.:                                                      

De, azt hiszem.

 

BENDEGÚZ II.:                    

Eszes a fickó!

 

RICHÁRD:                                                               

Namármost

Meg kell támadni a várost!

A hadsereg elmenekült,

A királyuk megsebesült,

És ki tudja, merre bolyong.

A várost meg csak egy bolond,

Egy öreg tábornok védi:

Annyi esze sincsen néki,

Mint egy marék molylepkének!

Amellett meg gyáva féreg,

Az egy szóra úgy elszelel,

Hét határban sem fogjuk el!

 

 (Mesejáték versben és prózában, 1999.)

Bemutatta a Békés Megyei Jókai Színház 1999. október 24-én

RÉSZLET

 

14. Jelenet

Fruzsina, Tóbiás, Vilmos, Franciska, Borbála, Vilma, Friderika, Fanni

 

FRANCISKA:

Felség, ez Vackor Borbála,

A Méla Bölény gazdája.

 

BORBÁLA:

Felség, bocsássa meg nekem,

Hogy nem fess az öltözetem :

Udvarhölgye cipelt ide,

Aszonta, gyűjjek izibe!

 

FRUZSINA:

Örülök, Borbála néni!

Szeretném kendet megkérni,

Egy kicsit helyettesítsen.

 

FRANCISKA:

Hogy, felség?

 

BORBÁLA:

Hogy mi van itten?

 

FRIDERIKA:

Mit talált ki?

 

FANNI:

Én sem értem!

 

FRANCISKA:

Hogy jó vége lesz, azt kétlem!

 

FRUZSINA:

Két kérőm van, ez a lényeg:

Tudnom kell, hogy mennyit érnek.

Üljön kend a trónra ide.

 

BORBÁLA:

Én, gyerekem?

 

FRUZSINA:

De izibe!

 

BORBÁLA:

Ülök üstöllést, ha mondja!

 

FRIDERIKA:

Ez a csúnya öreg boszi

Fog itt hercegnőt játszani?

 

FANNI:

Már értem! Próbára teszi

A két kérőt! Nem butaság!

 

FRIDERIKA:

Hát itt megkergült a világ!

 

FRUZSINA:

Mondom, hogy mi a kend dolga.

 

BORBÁLA:

Ha felséged előbb mondja,

Kapok valamit magamra.

 

FRUZSINA:

Franciska, Borbála nénit

Öltöztessétek! Ha nézik,

Higgyék azt, hogy a hercegnő!

 

FRANCISKA:

Na, de felség!

 

BORBÁLA:

Mi a mennykő?

 

FRUZSINA:

Siessetek!

 

FANNI:

Gyerünk!

 

FRANCISKA:

Nahát!

 

FRUZSINA:

Hozzátok már azt a ruhát!

 

FRIDERIKA:

Hozom, felség, máris hozom!

 

FRANCISKA:

Hogy mi lesz ebből, nem tudom!

 

BORBÁLA:

Engedelmet kérek, felség,

De aszondom…

 

FRUZSINA:

Ebből elég!

Na, mi lesz már, Fanni?

 

FANNI:

Jövök!

Itt vannak már!

 

BORBÁLA:

Ezer ördög!

Mit fundált ki a kisasszony?

Hogy az anyja ne sirasson…

 

FRUZSINA:

Kend most csukja be a száját!

Vegye fel!

 

BORBÁLA:

Felség ruháját?

 

FRUZSINA:

Azt hát! Mi lesz? Öltözzön már!

 

BORBÁLA:

Engedelmet, de nem jön rám.

Vékonypénzű kisasszonykát

Illet ez, de nem a Borcsát!

Régen vótam én má kislány,

Ez akkor se gyütt vóna rám!

Szegény uram…Tavaly meghót…

Mondta, hogy nagy ülepem vót.

 

FRUZSINA:

Friderika! Ruhát hamar!

 

FRIDERIKA: Honnan hozzam?

 

VILMA:

Némi zavar

Támadt?

 

FRUZSINA:

Talán segítene?

 

VILMA:

Igen, felség!

 

BORBÁLA:

Mi a fene!

 

VILMA:

Ott az a nagy díszes gála,

Az való a Borbálára.

A nagyanyja hordta egyszer

Édesapjával teherben

A nyolcadik hónap táján.

 

FRUZSINA:

Az egy kissé ódivatú.

 

FANNI:

Meg egy kissé eszi a szú.

 

FRUZSINA:

Pattanj, Franciska!

 

FRANCISKA:

Ez nehéz,

Bár a szabás nagyon merész.

 

FRUZSINA:

Gyorsan kapja kend magára!

 

BORBÁLA:

Jó, felveszem, hogyha kő!

 

FRIDERIKA:

Kell!

 

FRUZSINA:

Udvarmester, forduljon el!

 

BORBÁLA:

Az jó, ha a férfiember

Leskelődni nem nagyon mer.

Szűzanyám, de koszos lettem!

Pedig vasárnap fürödtem!

Most mégis maszatos vagyok!

Felség, gyorsan elszaladok

Fürödni!

 

FANNI:

Most már nem mehet!

 

FRUZSINA:

Arról ugyan szó se lehet!

Öltözködjön!

 

BORBÁLA:

Hun a ruha?

 

FRUZSINA:

Itt van, ezt húzza fel

BORBÁLA:

Húha!

Ezen nincsenek is ujjak !

Ilyen klepetusba bújjak?

Ebből semmi jó se válik,

Mer’ a mellyem itt kilátszik!

Mekkora lik!

 

FANNI:

Jaj, mit látok!

 

VILMA:

Biztostűvel szolgálhatok.

 

FRIDERIKA:

De mit tűzünk vele oda?

 

BORBÁLA:

Ez a ruha kész kaloda.

 

FRUZSINA:

Csak kend nagyon terebélyes.

 

FRANCISKA:

Ez a folt itt elég széles.

 

FRIDERIKA:

De hogy’ fog kinézni vele?

 

FANNI:

Mint az ószeres özvegye!

 

FRANCISKA:

Így meg lyukas a ruhája!

 

VILMA:

Kitüntetést tegyünk rája!

 

FRUZSINA:

Az ám! Hol van egy belőle?

 

TÓBIÁS(Vilmosra mutat):

Az a fickó szakad tőle!

 

FRANCISKA:

A katona!

 

BORBÁLA:

Még ez is itt?

Csukja be a piszkos szemit!

Hijnye, a combomat lesi,

Cudar szemit le se veszi!

 

FRUZSINA:

Közlegény úr, segítene?

A legnagyobb plecsnit ide!

 

VILMOS:

Felség…

 

FRUZSINA:

Ez most szükséghelyzet.

Ide azt a rézkeresztet!

Na, így már más! Most figyeljen:

Bármit lát, szót ne emeljen,

Bármi lesz itt, bármi csuda,

Maga hallgat, mint a csuka!

Megértette?

 

VILMOS:

Igen, felség!

 

FRUZSINA:

Ha szépen tartja a száját,

Feldíszítem én a vállát:

Hadnagy úr lesz.

(Borbálához.):

Kend elkészült?

 

BORBÁLA:

Felség, ezt magamra vettem,

De nem tudom, mit vétettem.

 

FRUZSINA:

Kend hercegnő!

 

BORBÁLA:

De kisasszony!

 

FRUZSINA:

Kend hercegnő. Most hallgasson!

Kend most második Fruzsina,

S éppen kérőit fogadja.

Azt a kötényt ide nekem,

Csupán Fruska lesz a nevem,

Én a szobaleány vagyok,

Teszek-veszek, rendet rakok,

Kend meg mondja, hogy én vagyok!

 

BORBÁLA:

A számra tegyek lakatot?

 

FRUZSINA:

Eszébe ne jusson! Dehogy!

Társalogjék velük szépen,

Ahogy szoktak a mesében.

 

BORBÁLA:

Dehát én olyat nem tudok!

 

FRANCISKA:

Hogyha akarja, súghatok!

 

BORBÁLA:

Ha nem szólok, hőbörögnek,

Ha meg szólok, kiröhögnek.

 

FRUZSINA:

Kend most második Fruzsina,

Ön a trón várományosa,

Ezért mondhat, amit akar,

Bármit mond, senkit se zavar.

 

BORBÁLA:

Hát jó pofát fognak vágni?

 

FRUZSINA:

Kend mindjárt meg fogja látni.

 

BORBÁLA:

Ha ezt mondják, ezt kő tenni,

Ha megmondják, meg kő lenni,

Rohadt alma, karalábé,

Kezdődjön a maskarádé!

 

FRIDERIKA:

Közlegény úr!

 

FANNI:

Egy bejöhet !

 

(Belép Richárd és Ottokár.)

 

15. Jelenet

Fruzsina, Tóbiás, Vilmos, Franciska, Borbála, Vilma, Friderika, Fanni, Richárd, Ottokár

 

VILMOS:

Őfelsége Richárd, Bergengócia hercege!

 

FRIDERIKA:

Holvanország hercegnője

Öntől már el van bűvölve,

Richárd herceg!

 

RICHÁRD:

Ez a retkes,

Csúf banya volna a kedves

Hercegnő? Hé? Rajtam mulat?

Másra néz és másra mutat!

Tán a bolondját járatja?

Kardom hegyét még meglátja!

 

BORBÁLA:

A francos szakramentumát!

Ne sugdolóddzanak tovább

Nekem! Magam felhergelem,

S mind a kettőt nyakon verem!

 

RICHÁRD:

Ej, micsoda randa pofa!

Mint egy dühös halaskofa!

 

OTTOKÁR:

Hát itt mindenki megveszett?

Ez a rémség meg ki lehet?

Fiam?

 

VILMOS:

Én nem felelhetek.

 

FANNI:

Tábornok úr, ön elmehet.

Önnek ma nehéz a napja,

A felség nem tartóztatja

Tovább.

 

OTTOKÁR:

Annyiban nem hagyom.

Itt valami bűzlik nagyon.

 

BORBÁLA:

Hallja, maga bandzsa gebe,

Eltűnjön innen izibe!

 

RICHÁRD:

Van modora!

 

OTTOKÁR:

Ezt álmodom?

 

RICHÁRD:

Már vicsorít, mint a puma!

 

BORBÁLA:

Apuskáim, sok a duma!

Bámul, mint az Ángli lova!

 

FRUZSINA:

Ön elmehet.

 

OTTOKÁR:

Megyek tova.

Ez így már más.

 

(El.)

 

16. Jelenet

Fruzsina, Borbála, Franciska, Richárd, Vilma, Friderika, Fanni,Tóbiás, Vilmos

 

RICHÁRD:

Vagy az agyamra ment a gond,

Vagy itt most mindenki bolond!

 

BORBÁLA:

Kend még mindig ott nyekereg?

Ugyan lépjen mán közelebb!

 

FRANCISKA:

A felség kegyet gyakorol,

S azzal nyilvánítja kegyét,

Csókra nyújtja önnek kezét.

Mondom, nyújtja!

 

BORBÁLA:

Ja!

 

RICHÁRD:

Szerelem

Lángja rebeg a szívemen,

Lelkem tükrén örök hála,

Rácsókolom kacsójára.

Köszönöm végtelen kegyét,

Kérem, adja nekem kezét!

 

BORBÁLA:

Dejszen adom én, hogyha kő!

 

FRIDERIKA:

Majd válaszol a hercegnő!

 

RICHÁRD:

Istennőm! Napunk derengett,

Lelkem csak érted merengett,

Szívem dala neked zengett…

 

BORBÁLA:

Hunnan szalajtották kendet?

 

RICHÁRD:

Bergengóc földről rohantam,

Hogy szívem lábadhoz dobjam!

 

BORBÁLA:

Ismertem én, ha meg nem hótt

Ott egy férfit…jó magas vót…

Nahát mi is vót a neve?

 

RICHÁRD:

Talán követ?

 

BORBÁLA:

Má nem követ,

Csak egyszer rég, visszagyüvet…

De szép is vót!

 

RICHÁRD:

Milyen követ?

 

BORBÁLA:

A vasútnál vájt talpkövet.

 

RICHÁRD:

Hogy micsoda?

 

BORBÁLA:

Egye fene,

Vót vagy negyven esztendeje!

Ejnye! Kendnek fáj a feje?

 

RICHÁRD:

Jaj, bocsánat!…Rosszul vagyok…

 

BORBÁLA:

Ugyan má! Katonadolog!

Ilyen szép nagy marha ember!

Büfögjön má, hogyha az kell!

 

VILMA:

Tán egy kis huzatot kapott.

 

BORBÁLA:

Mindegy má, ha úgyis ivott!

 

RICHÁRD:

Végem van!

 

BORBÁLA:

Most mit hisztizik?

Ha nem bírja, minek iszik?

 

FRUZSINA:

Segíthetek? Megpróbálom.

 

BORBÁLA:

Mosd föl gyorsan, Fruska lányom!

 

FRANCISKA:

Na, de Borcsa!

 

FRUZSINA:

Máris, felség!

Herceg úr, fő az egészség.

Nézzen rám: senki se hallja,

Nekem gyorsan megsúghatja,

Önnek ilyen nő a vágya?

Ilyennel lesz közös ágya?

 

RICHÁRD:

Ki vagy, te lány?

 

FRUZSINA:

Fruska vagyok,

Két nagy szobát takarítok

A királyi palotában.

 

RICHÁRD:

Szóval olyan szobacica?

 

FRANCISKA:

Nahát, felség!

 

FRUZSINA:

Semmi hiba.

 

RICHÁRD:

Szép a pofid, te kis liba!

 

FRANCISKA:

Nahát, felség!

 

FANNI:

Ez galiba!

 

BORBÁLA:

Az a gúnár nagyon gágog.

Még a tyúkszemére hágok!

 

FRUZSINA:

Tetszem önnek, herceg uram?

 

RICHÁRD:

Egy kicsit tetszel csakugyan.

De úrnőd szépsége mellett

Ilyen vakarcs sose kellhet!

Mint vázához üvegcserép,

Mint a pávához a veréb,

Úgy viszonyulsz te hozzája,

Te kis akárki leánya!

 

FRUZSINA:

Önnek én csak ennyit érek?

 

RICHÁRD:

Úrnőddel el nem cseréllek,

De lásd, hogy azért van szívem,

Hozzád is leereszkedem:

Néha vethetsz nekem ágyat,

Súrolhatod a szobámat,

És ha nagyon kegyes vagyok,

Jól megcsipkedem a farod!

 

FRIDERIKA:

Felség, itt minden világos!

 

BORBÁLA:

Na, kend ugyan nagy szélhámos!

 

RICHÁRD:

Felség, kérem, higgyen nekem!

Tombol bennem a szerelem.

Önért ég bennem a lélek,

Ön nélkül nincs nekem élet,

Epekedve, szépen kérem,

Legyen az én feleségem!

 

BORBÁLA:

Na, hát kend dógozni tud-e?

Szerszám hogy ‘ áll a kezibe?

 

RICHÁRD:

Hogyan?

 

BORBÁLA:

Kend mit képzel, nahát?

El kell ám, hogy tartsa magát!

 

RICHÁRD:

Hogy mi van?

 

BORBÁLA:

Az uralkodás

Vékony pénz ám, nem nyaralás!

Hogy mellettem csak henyélünk,

Abbul ketten is megélünk?

Kend csak nem ezt fundálta ki?

Mert ha így van, ennek coki!

Elnézné tán, hogy az asszony

Még kend helyett is dógozzon?

 

RICHÁRD:

Dehát…

 

BORBÁLA:

Kend egy hamis jószág.

Ingyen kéne tán egy ország?

Kendnek se borsa, se sava,

És hazugság minden szava.

Azt hitte tán, cúgot kaptam,

S vénségemre meghibbantam?

Magam tartok egy nagy házat,

Láttam különb csalót százat!

Száz szónak is egy a vége:

Tűnjön el kend a fenébe!

 

(Richárd el.)

 Legalább kisüthetne a nap, gondolta Mortimer. Vagyis hát: nem is Nap, a jó ég tudja, mi a neve, egy betűsor és egy szám. Mindenki Napnak nevezi, maradjunk annál.

Ezen a február eleji napon semmiféle sugarak nem voltak képesek áttörni a szürke ködfüggönyt. Reménytelenül tompa volt az ég. A nagy magasságban otromba felhők pöffeszkedtek, és éppen azon tanakodtak, havat vagy esőt bocsássanak-e erre a sokat szenvedett vidékre.

Bezzeg, amikor behozták ide, hétágra sütött a Nap.  Nehéz, izzasztó nyári idő volt. Mennyi ideje is? Hat és fél éve. Felszisszent. Életének hat és fél éve.

Észre sem vette, máris a kapunál volt. Az egyenruhás őrök egykedvű tekintettel méregették. A kopasz hivatalnok most is ugyanolyan akkurátusan invitálta az irodába, mint annak idején, az volt az egyetlen különbség, hogy akkor a fegyveres őrök is beléptek vele. Most csak Julie baktatott a nyomában.

A kopasz a szemére igazította a fekete keretes pápaszemet.

- Neve?

- Mortimer Warlimont.

- Foglalkozása?

- Színházi rendező.
- Születési helye és ideje?

- New Egmontown, 2067. február 19.

A kopasz erre felnézett:

- Á, maga ünnepelni fog, Warlimont! Boldog születésnapot!

- Igen, – motyogta Mortimer, aki a születésnapja emlegetésétől inkább zavarba jött, mintsem örvendett volna: – négy nap múlva leszek ötvennyolc éves.

Julie mennyi is, futott át az agyán. Harmincnégy. Igazából rettentő korkülönbség.

- Na, fel a fejjel, Warlimont! Magának ez születésnapi ajándék! – azzal sorra kitette a férfi elé a hat és fél évvel korábban lefoglalt személyes tárgyakat.

Mortimer szórakozottan nézegette, és sorra zsebre tette őket. Igazából a kinti helyzet izgatta. Valóban nyugalom van? Valóban függetlenné váltak a Cassiopeia rendszerétől? Vajon nemcsak vihar előtti csend, ami a világra borul?

Már ekkor Julie következett. Mortimer Warlimont, a Pericles (vagy talán New Earth?) egykori ünnepelt rendezője fejébe nyomta elegáns kalapját, próbált jól beleburkolózni bokáig érő kétsoros szövetkabátjába, és egyszerűen kilépett a börtönből. Ki az utcára. Maga is csodálkozott, hogy ez most már mennyire egyszerűen megy. Nem lőnek, még csak rá sem kiabál senki. Az őrök faarccal rágják tovább a rágógumit. Vagy a bagót.

Fázott. Korholta hat és fél évvel korábbi önmagát, miért nem kapott fel a drága nagykabát helyett valami jó kis dzsekit, aminek van kapucnija. Halálra fagy a füle és a tarkója.

Hirtelen belevillant: nem ilyen semmiségekre akart gondolni a szabadulás pillanatában. Hanem valami nagyra és szépre. Talán valami patetikusra. A hat és fél év börtön kiirtotta belőle a pátosszal szembeni korábbi ellenszenvét. Ha egyszer kiszabadul…

Na és? Kiszabadult. Miért nem érez semmi ünnepélyességet?

Szétnézett. Sehol senki. Járókelő is alig. Még tegnap este is azt képzelte, hogy valami fogadóbizottság jön majd elé. Legalább egy csapat ifjú forradalmár romantikusan rendezetlen csoportban, kipirult arccal, lelkesen, hősi sálakkal. De nem jött senki.
Julie is kilépett. A férfi bevárta. Kissé félénken méregette a gyönyörű, telt idomú asszonyt. Ki gondolta volna, hogy éppen a börtönből fog újra megnősülni?

Megálltak egymással szemben. Némán. Négy éve tartoztak egybe, három éve voltak házastársak, de még sohasem érhettek egymáshoz. Legalábbis nem úgy, ahogy minden férj és feleség. Przyluski börtönparancsnok ezt mindig megakadályozta.

Csak nézték egymást tétován, ajkuk közelített, de túlságosan lassan. Mortimer ezt sem így képzelte.

- Ej, smárolj már le! – horkant fel Julie. – Ha nem volna ilyen borzalmas hideg, dugnánk egyet itt a kapuban! – magához rántotta, és erőteljesen szájon csókolta Mortimert.

Milyen jó Julie-nak, hogy mindent el tud ütni valami vaskos közönségességgel. Mortimer szájára már nehezen jött az ilyesmi, szégyenlőssé lett odabent.
- Azt hiszem, ezt otthon kell folytatnotok! – mondta egy öblös hang.

Mortimer felnézett, aztán szó nélkül megölelte a tömött bajszú férfit.

- Matthew!

Matthew Simorjai látszólag nem változott; változatlanul zömök volt, hordómellű és erőteljes. Talán csak a haja lett gyérebb. Meg kissé más színű. Most szinte ezüst foglalatba keríti az arcát, mint valami drága festményt. Matthew olyan, akár a jó karakterszínész, hozzá kellett öregednie a szerepköréhez. A menedzser.

- Bemutatsz a hölgynek?

- Hogyne! Julie, a feleségem! Matthew Simorjai!

Julie minden tartózkodás nélkül megpuszilta Matthew arcát.

- Hallottam rólad! Időnként rugdosnod kell az uram seggét!

- Úgy van! – nevetett Simorjai. – Neked is, asszonyom! Gyertek!

A kocsija a régi ütött-kopott járgány volt. Viszont sokkal kevésbé lógott ki a forgalomból, mert nem is nagyon volt forgalom. A Pericles sugárút roppant impozáns szalagja csaknem üres volt. Alig lézengett rajta néhány autó, azok is lassan másztak, akár a pondró.

- Sokan elköltöztek – magyarázta a menedzser. – még olyanok is, akiknek semmi közük sem volt a Cassiopeia uraihoz. Egyszerű emberek tízezrei. Sokan pánikba estek, amikor a tömeg akasztani kezdte a komprádorokat.

- Akasztottak?

- Több százat. Akkor még nem volt semmiféle karhatalom. A középosztálybeliek zöme elmenekült a New Earth felszínéről.

- Nem Pericles?

- Nem. Most már Új Föld a hivatalos neve.

Mortimer behunyta a szemét. Akasztottak. Itt, ahol mindig a béke földje volt. Iszonyú. Annak idején kerekes és légpárnás járművek véget nem érő sora száguldozott a sugárúton, szinte egymás sarkában taposva. Negyven esztendeje – amikor először került a fővárosba – félelmetes, szemkápráztató volt a forgalom. Az ifjú diák magában azon mélázott, milyen színű is lehet a Pericles sugárút kövezete; mert sohasem látta a járművektől.

Mortimer hátradőlt az ülésen, és emlékezett.

Balról látszott a régi Nagyszínház viharvert épülete. Az első bemutatója itt a fővárosban. Jó harminc éve. Összerándult. Minden jó, ha vége jó. Bécs városa egy űrállomás volt, a szereplők zöme szkafandert viselt. Angelo nyilvánosan maszturbált a színpadon. Mortimer újra összerándult. Már nem szeretett erre emlékezni. Aztán meg is fejelte a botrányt: néhány héttel a premier után a társulatával nekiállt lebontani a proszcéniumot. Rongálásért csaknem börtönbe került, a Nagyszínházból kitiltották. Oda se neki. Minden lehetséges helyen elmondta: hadat üzent a proszcéniumnak: le kell bontani a teátrális diszkrimináció elavult szégyenkeretét, hogy végre megvalósulhasson színpad és nézőtér ősi egysége. Ismét összerándult. Erre sem szeretett emlékezni.

Akkortájt ismerkedett meg Gwendolynnal. Erre meg végképp nem akart emlékezni.

Matthew lassított, és hátranézett. Meglepetésére Mortimer teljesen a gondolataiba merült. Csalódottan szólt rá:

- Mit szólsz hozzá?

Mortimer felocsúdott. Hát persze. A Gömbszínház!
Ott magasodott ezüstös acélszínben, kevélyen, a maga roppant hatalmasságában. A város legimpozánsabb épülete. Az ő számára építették.

Csak egy pillanatnyi büszkeséget érzett, de tüstént ki is zökkent belőle. Látta magát elegáns öltözetben, újságíróktól kísérve bevonulni a Gömbszínház főbejáratán, de tüstént eszébe villant egy másik bejárat: a börtönkapu. Elkomorodott. Hét és fél éve megbilincselve hozták be.

- Lázadó!

Az őrség egyik tiszthelyettese megpofozta.

- Ön statáriális bíróság elé kerül! – közölte a vizsgálóbíró.

Felnézett. Bent, a paloták mögött, a sugárúttal párhuzamos utcában kell lennie az egykori Aurora Színháznak. Jelenleg használaton kívül, sokáig elegáns mulató volt. Ott rendezett, miután a Nagyszínházból eltávolították. A régimódiság szimbólumának látta annak idején.

Ősi elképzelések alapján készült hatalmas, díszes páholysoros hodály; csupán a rizsporos paróka hiányzott a díszletmunkások fejéről. Hatalmas, minden szükséges technikával ellátott proszcéniumszínház. Proszcénium. Hogy gyűlölte.

Azt hitte, eljutott a csúcsra. Esténként a kis szobában Gwendolynnal szeretkezett. A lány apja a Külkereskedelmi Minisztérium főosztályvezetője volt, és a hóna alá vette Mortimert. Így kapott felkérést az Aurora Színháztól.

Sok hűhó semmiért! Napokig  ízlelgette. Egy megnyerő tavaszi estén feleségül vetet Gwendolynt, az apósa pedig kijárta, hogy Mort rendezhessen. A sajtóvisszhangot is megszervezte. A sajtóértekezlet. Milyen büszke volt! Szeretne elsüllyedni, ha eszébe jut.

A Sok hűhó semmiért az én olvasatomban Shakespeare világgyűlöletének beszédes dokumentuma. A szerelem teljes értéktelenségét mutatja Héró és Claudio története; a cédának gondolt és az oltár előtt megtagadott lány később mégis feleségül vehető, hiszen a szerelem nem létezik, lila köd, csak annyi igaz belőle, ami a nemi szervekre tartozik. De Claudio mégse kapja meg Hérót, hiszen Leonato lánya valóban meghalt, az őrült apa hiszi csak, hogy még mindig él, így adnak feleségül Claudióhoz egy hullát. Beatrice és Benedek az én olvasatomban ennek egy másik változatát példázzák; Beatrice szellemessége és ereje azt jelzi, hogy ő voltaképpen álcázott férfi; kettejük kapcsolata lényegében homoerotikus szerelem. De mivel a melegek szerelmét az inkvizíció világa üldözi, Beatricének továbbra is női ruhát kell viselnie, és el kell játszania élete végéig a külvilág előtt az odaadó hitves szerepét. Tragikus sors. Ezért kell férfi színésznek játszania Beatricét. Ebből fakad a darab keserű melankóliája. Az én olvasatomban a darab egyetlen valamirevaló hőse János herceg; programja az egyetlen lehetséges, az egyetlen emberhez méltó program: a világ megszüntetése. Ez a darab a halálról szól, a lét értelmetlenségéről szól, dekonstruálja az összes emberi illúziót, gyarló érzelmeinket.
A színpad üresen marad, illetve oda a nézőtérről kiemelt székek sorai kerülnek; a színészek a nézők közt hagyott üres helyeken játszanak. Helyre áll játékos és néző ősi kapcsolata; a nézőket több alkalommal bevonjuk a játékba, ők pedig testközelből láthatják és hallhatják a művészeket. Akár meg is érinthetik őket¸nem tilos. Átélhetik az érintés misztériumát, mint a lét egyetlen kézzelfogható valóságát. Mindezt abszolút újszerűen, fittyet hányva a poros és kiégett színházi hagyományoknak, nincs se hagyományos értelemben vett színpad, se nézőtér. Le a proszcéniummal!

 

A város elitje ünnepelte, a nézőtér tele volt jól öltözött emberekkel, sikk volt elmenni az Aurorába, a mértékadó sajtó zseninek nevezte Mortimer Warlimontot. Néhány ócska kültelki populista írócska ugyan óvást nyújtott be az előadás ellen, de ezeket nem vették komolyan, vagy lehurrogták. A legfontosabb orgánumok Mortimer rendezését a valóság megvesztegethetetlen és könyörtelen tükrének, a rendezőt pedig a művészi igazság bajnokának kiáltották ki.

Kinyitotta a szemét, és Julie-ra nézett. Julie! Drága Julie!

Przyluski börtönparancsnok hívatta.

- Ez lesz a színpada, Warlimont! Jól nézze meg! Nagyon emberelje meg magát, a feletteseim jönnek a Cassiopeiáról. Vállaltam egy projektet, már évekkel ezelőtt. Úgy tudják, nekem komoly börtönszínházam van. Hát vigyázzon magára: ha nem kapok prémiumot és extra nyugdíjat, magát kimeszeltetem. Megértette, seggfej?

A jelzett építmény hatalmas deszkatákolmány volt, se háttér, se díszlet, se járás. Egyetlen lépcső vezetett fel rá, de az olyan meredek és korhadt volt, hogy állandóan balesetektől kellett tartani.

Mortimer felsóhajtott. Rég nem látott színházat.

- Válasszon a rabtársai közül színészeket. A női részlegből is küldök át néhány pillangót. Egyet azonban tudnia kell: maguk bármit tehetnek a nőkkel, de közülük azt, aki csak tapogatni hagyja magát, odaát a foglárnők kancsukával verik véresre.

 

Huszonnégy nő jelentkezett és nyolc férfi.

Mortimer elnézte őket. Gyönyörű, életerős emberek, de a beszédük mocskos, mint a trágyadomb. Mit tegyen? Nincs se gömb, se fénytechnika, se hangosítás, se alsó- se felsőgépezet, se vezérlő. Csak egy hatalmas, kopár tákolmány. Tele szöggel. Először azokat kellett eltávolítani.

Akkor látta Julie-t először. Garázdaság miatt csukták le. Agyba-főbe verte a „jogszerűen eljáró” adószedőt. Aki éppen mindenükből ki akarta fosztani őket. Julie-val példát statuáltak: nyolc évre ítélték. A férje gyorsan el is vált tőle, a gazember. Julie volt a kilencedik leghosszabb időre bekasznizott fogoly az egész komplexumban. (Mortimer holtversenyes elsős volt az életfogytosokkal, mert őt meghatározatlan időre ültették le lázadásért.)

A szereplők közt voltak rablógyilkosok, csalók, sikkasztók, kasszafúrók és prostituáltak.

Mit játsszanak? Gyorsan jött az ötlet:  Lüszisztráté. Eredetileg csupán azért, mert abban sok női szerepet lehet kialakítani.

- Eljátszom, ami tisztességes, de nem mutogatom a picsámat! – ez volt hozzá Julie első szava.

Különös helyzet volt. A színészek bármit végrehajtanak, de csak olyan instrukciót adhat, amivel egyetértenek. Populárisan kell rendezni, ez volt Mort első gondolata. Úgy gondolta, ez valami szégyenletes, valami tisztátalan lesz.

Nem volt az. Élete legnagyobb élménye lett. Együtt írták át, értelmezték, alakították át a darabot.

- Egy háziasszony vagyok, aki véget vet a férfiak hülyeségének. – mondta a címszerepet alakító Julie.

Varázsszőnyeg terült a börtönre, az ütött-kopott színpad és környéke a csodák világa lett. A próbák hangulata mindenkit magával ragadott; a színpadon dolgozó, vagy a mellette ácsorgó, arra támaszkodva figyelő embereket láthatatlan aranyfonalak fűzték egybe; együtt sírtak és együtt nevettek, nyers kezdeményből a szemük láttára bimbózott, szökkent szárba, erősödött és fejlődött az előadás, egyik apró részlet a másik után került a helyére. Mindenki hozzátett valamit; napról napra többet.

Az előadást eredetileg cinikus szkepticizmussal szemlélő Mortimert is egyre jobban magával ragadta a lelkesedés. Mind közvetlenebb lett, kezdeti gőgje elmúlt, fesztelenné vált, mind gyakrabban mosolyodott el, sőt az is megtörtént vele, ami ifjúkora óta szinte soha: gyakran felnevetett. A most alakuló és mind jobban összeforró társulat magával ragadta, testébe olvasztotta. Eggyé vált velük.

És ez jó volt. Nagyon jó. Mámorító. És szinte észrevehetetlen. Mire Mortimer rájött, hogy szívvel-lélekkel közéjük tartozik, már pontosan ugyanúgy reszketett a sikerért, mint a csapat akármelyik tagja.

Populista, vagy nem populista, ez az előadás jó. Nagyon jó. Ámulva döbbent rá, miről is szól a saját rendezése. Nagyot nézett. A saját rendezése? Nem, inkább közös rendezés, összmunka, csapatjáték, egy olyan team munkája, amelyben nincsenek sem sztárok, sem statiszták, teljességgel hiányoznak a primadonna allűrök, de ahol a kezdeti tudáshiányt gyorsan egalizálja a hajszálpontos munkafegyelem és a közös cél érdekében végzett lelkiismeretes munka. Külön-külön a társulat tagjai talán elmaradtak a profi színészek mögött, de mint együttes, ez a szedett-vedettnek induló társulat olyan fokra jutott, ami bizony a legprofibb csoportokat is zavarba hozta volna. Mortimer ámul, és – lelkesedett. Az előadás szép volt, erőteljes, sokatmondó. A primitív körülmények a próbák alatt előnnyé kovácsolódtak, esztétikai értéket nyertek az egyszerűség által. Mert egyszerűnek egyszerű volt a produkció, de nem primitív.

Négy nappal a bemutató előtt Mortimer rájött valamire, amitől először megijedt. Aztán már csak nevetett rajta. Ezért az előadásért Przyluski börtönparancsnok nem fog extra nyugdíjat kapni. De prémiumot biztosan nem. Ha nem kap, hát nem kap, egye meg a fene.Van egy csodálatos társulata, remek előadása, nem fog megalkudni.Most már nem.

A pajzánkodásnak induló előadás félelmetes gyorsasággal tisztult; szöveg és akció kirendezett magából minden sallangot, maradt a pajzánság, de eltűnt minden öncélú pajzánkodás. A poénok letisztultak, és egyre inkább egymásra épültek. Mortimer észrevette ezt, és most már tudatosan rendezett, elegáns lendületességgel, fölényes magabiztossággal irányította az előadást a cél felé, mindig aprókat javítva rajta, minden hibát bölcs humorral észrevéve, segítve, de most már senkit meg nem bántva. Élvezte. Csodálkozott magán: a lelkesedése nemhogy csökkent volna, hanem óráról órára növekedett. Harminc éve nem tette meg, hogy előjátszott a színészeknek, most húszpercenként mászott fel a színpadra, és szinte új erőre kapott az ott töltött percektől. Aztán úgy ugrott le, mint húszéves korában. Néha megállt, hogy rácsodálkozzon önmagára. Mi változott? Máskor az előadásnak ebben a szakaszában már torkig volt a belső feszültségektől, gyűlölt maga körül mindent és mindenkit, és halálosan fáradtnak érezte magát. Mitől más ez?

Julie-val a dolog villámgyorsan történt, mindkettőjüket meglepte. Izzott körülöttük a feszültség, parázs riposztok cikáztak oda és vissza, és Mortimerben nem is tudatosodott, mennyire szereti, ha a nő a közelében van. Aztán egyszer kisebb balesetet szenvedett, és késett a próbáról. Váratlanul, nem a szokott irányból érkezett, a nő érte aggódó arca meglepte.

Az egész próba alatt Julie-n járt az esze, úgy érezte magát, mint valami telhetetlen kamasz. Mi történik vele? Vadul tört rá a vágy: dédelgetni, szeretgetni akarta a nőt, a másik pillanatban pedig letépni róla a ruhát, és a testébe hatolni.

A próba végén vörösödő arccal lépett a nőhöz.

- Elmúltam ötven, tudom, hogy hülye vagyok. Azt hiszem, szeretlek.

- Azt hiszem, én is – felelte minden gondolkodás nélkül Julie.

Tanácstalanul néztek egymásra néhány pillanatig. Julie-nak hangtalanul megeredt a könnye.

- Talán feleségül kellene venned – motyogta zavartan. – Tudom, hogy én csak egy trampli vagyok, te meg a híres rendező. Ne haragudj, hogy ezt mondom.

- Megkérem a kezed!

Julie csodát látó ámulattal nézett rá.

- Komolyan gondolod? – aztán választ sem várva, sírva elszaladt.

Másnap kisírt szemmel jött a próbára, ahogy Mortimert meglátta, nyílegyenesen odament hozzá, és a szemébe nézett.

- Megkérem a kezedet!

Nézték egymást boldog-szomorúan. A kamerák miatt egy ujjal sem mertek a másikhoz érni.

Persze, házassági engedély. Azonnal jelentkezniük kellett a börtönparancsnoknál.

Az alamuszi képű Przyluski kaján vigyorral méregette őket.

- Persze, dugni akartok, mi? Majd meglátjuk az előadás után.

Mortimer arca elkomorodott. Hogy’ mondja meg Julie-nak, hogy az előadás után a nyavalyás Przyluski aligha lesz majd kegyes jókedvében?

Boldogan készültek a bemutatóra. A börtönparancsnok durva lócák soraiból nézőteret csináltatott, az illusztris vendégek számára meg a raktárból előhozatott fotelekből, napernyőkből és asztallapokból páholyféléket eszkábáltatott össze. Az elkészült páholyokat befestette, aztán vörös plüssel vonatta be. Roppant büszke volt a nézőterére, naphosszat ott fontoskodott, bár a próbát nem zavarta, nemigen törődött vele. Az előadásra levezényelte az összes politikai foglyot, körülbelül háromszáz embert. A többségük lázadásért ült. Érkezésüket Mortimer kaján vigyorral figyelte.

A Przyluski-féle alkalmi díszpáholyba is bevonult vagy harminc roppant elegáns férfi és nő, néhányan közülük egyenruhában.

Az előadás fergeteges volt. A közönség már a harmadik percben nevetett, aztán csaknem egy órán keresztül szinte sohasem szűnt meg a nevetés. Kinésziasz és Mürrhiné jelenete alatt már fetrengett a közönség, de a díszpáholyban is jóízűen kacagtak. Nagyjából ez volt ilyen értelemben a csúcspont, Mortimer látta, hogy Przyluski büszkén kihúzza magát, és felfújja a tokáját, mint valami elméretezett pávakakas.

A végén ünnepélyes, néma csend támadt. A közönség lélegzet-visszafojtva figyelte a békekötési jelenetet, pisszenés sem hallatszott. De az előkelőségeknek az arcukra fagyott a mosoly. Mortimer komoran bólintott. Ez jelzi, hogy az előadás jó. Nagyon jó. Lesz min elgondolkodniuk odaát a Cassiopeián. Minden hatalom illuzórikus. Az uralom forrása az emberek közössége, és csak úgy lehet felettük uralkodni, ahogy hagyják. A szabadságot ki lehet vívni erőszak nélkül is, pusztán következetes emberséggel, és eljön a nap, amikor az emberek félelme elmúlván a rossz hatalom összeomlik, akár a kártyavár.

 

A végszó után a nézőtéren döbbent csend volt, a páholyban fagyos némaság. Mortimer boldog volt.

Przyluski aznap este hívatta. Csak őt, Julie-t nem.

- Megkapja a házassági engedélyt, Warlimont, azt megígértem, – szűrte a fogán keresztül a szavakat. – de ennyi. Megdughatja a feleségét, de tudnia kell, hogy odaát a húst is leverik róla a kancsukával, ha maga egy ujjal is hozzáér. Majd ölelgetheti a csontjait a koporsóban.

Boldog-szomorú esküvő volt. Przyluski gúnyosan mosolygott. „Kinésziasz és Mürrhiné” voltak a tanúk. Férj és feleség nem értek egymáshoz. Egy ujjal sem.

Azóta sem.

Mortimer meglepetésére három nap múlva újabb előadást tartottak. Przyluski meghívta a börtönt körülvevő lakónegyedben élő embereket. Hatalmas siker volt. Pár nap múlva újra felléptek.

Egy közlékenyebb őr néhány hónap múlva elmondta, hogy odakint feszültség van, a Cassiopeia és a Pericles kapcsolata újra pattanásig feszült, immár mindenki lázadó. Przyluski börtönparancsnok az ő előadásaik miatt már csaknem forradalmárnak számít, és köztiszteletben áll, mint a lázadásért lecsukott rendező, Mortimer Warlimont menedzsere.

Mortimer itt felriadt. Összebújva ült a feleségével Matthew autójának hátsó ülésén. Némán szívták magukba, igyekeztek végre megszokni a szabadságot. Mortimer Julie haját simogatta, életében először. Przyluski valószínűleg megmentette a bőrét az ő Lüszisztrátéjukkal. Nem baj.
Annak idején Sok hűhó semmiért premierje után kissé spiccesen ment haza, sokkal korábban, mint gondolta. Szeretet volna elújságolni a feleségének, mekkora sikert aratott. Nagyon sajnálta, hogy Gwen gyengélkedik, remélte, hogy a következő előadást együtt nézhetik meg.

Gwendolyn nem volt egyedül. Igazából nem is nagyon akart kimászni a fickó alól.

- Szerintem most már fejezzük be, Nelson! – lihegte a nagydarab férfi felé.

Nelson – az apja egyik testőre – szégyenlősebb volt. Motyogott valami, felrántotta a gatyáját, és távozott. Mortimer némán bámulta a felesége csatakos testét, a domborulatokat és hajlatokat, amelyekért élt-halt – eddig.

Gwen végigmérte, aztán csábosnak szánt mosolyt lövellt felé.

- Egye fene, – dürrögte. – na gyere!

És minden teketória nélkül a férje felé tárta combja tövének sötétbarna bőrét, és a nemi szervét – amelyből néhány perce távozott egy másik férfi.

Mortimer csak állt és nézett. Alig kapott levegőt. Gwendolyn utálkozva húzta el a száját.

- Meg ne merj sértődni! – vágta oda utálkozó kifejezéssel. – Amíg te ott idétlenkedsz a borzalmas előadásoddal, amit csak azért fújnak úgy fel, mert apa kiteszi érte a lelkét, nem fogok unatkozni. A te színházad olyan, mint valami pornográf mise. Mindenki fogdos mindenkit. Az érintés misztériuma, mint a lét egyetlen kézzelfogható valósága. –megsemmisítő gúny lövellt a tekintetéből. – Micsoda hülyeség! Engem nem érdekel, szívem, a magas művészet, inkább háromdimenziós akciófilmet nézek. Vagy valami jó kis egészséges pornót. A tied nem egészséges, dráguci, de az a művészet, attól leszel híres, és én elfogadom. Azt viszont neked is el kell fogadnod, hogy a mienk modern házasság, és engem nem tarthatsz rabszolgaságban. Mert néha Nelsonnal vagy mással szórakozom, semmivel sem kapsz belőlem kevesebbet.

Mortimer csak állt, mint a villámsújtotta fa.

- Na, mi lesz már? Megdugsz végre, vagy keressek valaki mást?

Wayne, az apósa másnap félrehívta Mortimert.

- Ugye, minden rendben van közöttetek?

- Igen – motyogta szégyenkezve a férfi.

Mortimer az év végén a legdivatosabb kortárs drámaíró Greg Redhouse darabját rendezte meg; Genetikus genezis volt a címe.

A színpad egy óriási lombik volt. A sajtóértekezleten Mortimer feje kegyetlenül megfájdult. Mellette a hatalmas hajkoronájú, vénasszonyos képű Redhouse beszélt végeérhetetlenül. Az újságírók áhítattal hallgatták.

- Az emberek megengedhetik maguknak, hogy utódaikat „méretre igazíttassák”. Az orvosok ügyelni fognak arra, hogy a gyerekek szigorúan méretre készüljenek, egy kis tesztlombikban. Átvettük az uralmat a születés felett, ezzel végleg száműzhetjük a világból Istent.

Mortimer fejfájása elviselhetetlenné fokozódott. Miket hord össze ez a díszbirka?

A premier vájt fülű körökben zajos siker volt. Warlimont és Redhouse: a színpad varázslói – írta a bennfentes sajtó.

Elhagyni a proszcéniumot! Elhagyni a proszcéniumot! Ezt hirdette úton-útfélen. Ő volt a legfelkapottabb rendező, egyre több helyen adtak a szavára.

Egy televíziós interjúban említette legelőször.

- Egy Gömbszínházat szeretnék! Ahol akár a súlytalanság állapotában is lehetnének előadások. A gömb belső felén lenne a közönség, középen a játéktér. Máskor meg akár fordítva. A tökéletes színházi tér.

Fanatikusan küzdött érte, néha már-már lelkesen. Előadásokat tartott.

- Egykor a Földön az úgynevezett avantgarde idején a Bauhausnak nevezett művészcsoport néhány tagja már felvetette a Gömbszínház gondolatát, tervet is készítettek hozzá. Gropius, Bruno Taut, Weininger és Sebők is ebben gondolkodott. Akkor nem készülhetett el, nem is lett volna igazi Gömbszínház, most azonban eljött az ideje. 
A Gömbszínház hatalmas kupolája négy év elteltével magasodott a főváros fölé. Roppant csatározásokat vívott érte politikusokkal, hivatalnokokkal. Sokallták a költségeket. De eljött a megnyitó napja. A világegyetem legmodernebb színháza. Tódultak mindenhonnan az ilyen meg olyan díjas írók és költők. Mortimer fél év alatt annyi kitüntetést kapott, hogy a sok plecsni el sem fért a szalonkabátján.

Ekkoriban lett Matthew Simorjai a menedzsere.

- Nem szabad innod, Mort! – a következő poharat kiütötte a kezéből.
Az első premier a Gömbszínházban ősszel volt: Godot-ra várva súlytalanságban. A nézők is ott úszkáltak a szereplők körül, a szöveget fülhallgatóból hallgatták. Magasrendű költészet! Beckett-hez méltó előadás! – fuvolázta a média.

Mortimer előadását ezernél több tévécsatorna vette át:
Az egykori Empedoklész szerint ugyanazon elvek határozzák meg az ember sorsát, mint amelyek az univerzum egészét, és ebből következik, hogy amint a bukott daimónok újból elnyerik isteni mivoltukat, már nem különálló lelkekként léteznek tovább, hanem Gömbbé egyesülve alkotják a mindenséget.

- Mit tart legfontosabb feladatának? – kérdezte a riporternő, jól a szeme elé villantva hatalmas szilikon melleit.

- Leváltani az illúziószínházat, rádöbbenteni létezésének kozmikus értelmetlenségére az emberiséget, tükröt tartani elébe. A színház nem játék, hanem véres, komisz és kegyetlen rítus, a dehumanizáció folyamatának következetes felmutatója

Aznap este kínos beszélgetése volt Matthew-val.

- Lógsz a levegőben, Mort. Itt az emberek zömmel már írni és olvasni se tudnak, te pedig egy művészinek hazudott pszeudo univerzumot teremtesz.

- Minden este sikerünk van.

- Egy rakás sznob körében, akik egymás ruháját bámulják, unatkoznak, és legfeljebb arra törekszenek, hogy mindenki lássa: jelen vannak ezen a modern izén.

A ház előtt Matthew megbökte a vállát.

- Megérkeztünk, Mort!

Felnézett. A háza. Elhagyott és elhanyagolt kis külvárosi épület. Hámló vakolat. Csaknem elsírta magát.

Julie lépett mellé.

- Együtt rendbe hozzuk. – suttogta a fülébe a nő. – Majd én felmegyek az állványra. Ne fél, nem vagyok cukorból.
Ez a csók már hasonlított ahhoz, amit elképzelt…

- Most nincs idő, – szólt rájuk a menedzser. – a színházba kell mennünk. Csak nézzetek szét!

Amikor újra a kocsiba ült, ismét megrohanták az emlékek.

Eszébe jutott egy régi megérkezés. Sok éve történt. Nem ide jött haza, hanem a gránit rizolitos, kétszintes, elegáns, előkelő negyedbeli palotába, ahol Gwendolynnal éltek. Aznap volt Az élet álombemutatója. Akkor úgy érezte, ez volt a legjobb rendezése. Hatalmas technikai apparátust vonultatott fel Calderón darabjának bemutatójára. A nézőtér a gömb belső felszínén volt, a játéktér középen. Ezúttal mellőzte a súlytalanságot. Hologramok, tükrök, kivetítők és animációk bonyolult rendszere révén minden néző jól láthatta a színpadot, mindenki éppen úgy, mintha pontosan felé fordulva játszanának.

Mortimernek ez az előadás nagyon fontos volt. Teljes év telt el úgy, hogy egy csepp alkoholt sem fogyasztott. Sigismondo az ő személyes alteregója, akaraterejének szimbóluma volt. Kihúzta magát. Büszkeséggel eltelve ment haza.

Hazatérve Gwendolyn nyitott be hozzá. A felesége elképesztő gyorsasággal csúnyult, a mindenféle ráncfelvarrások csak rontottak a helyzeten. Szeretkezni évek óta nem szeretkeztek.

- Mit tettél, te balfácán? – kérdezte vigyorogva a nő.

Mortimer döbbenten meredt rá.

- Te radikális rebellis balfasz! – rivallt rá Gwendolyn. – Ezt akartad? – a képernyőre mutatott.

Nyilvánvalóan felvette a számára a hírműsor rá vonatkozó részét. Mortimer bekapcsolta. Richard Portinari beszélt, a jelenlegi legbefolyásosabb kulturális riporter.

Mortimer egyre sápadtabban hallgatta:

- Napjaink legkínosabb meglepetése Mortimer Warlimont elzüllése. Az egykor valóban tehetséges rendezőről tudtuk, hogy alkoholistává lett, de nem is sejtettük róla, hogy a legalantasabb szélsőségek szolgálatába állt. A lázadók, felforgatók ordas eszméit tette magáévá, a világszerte békétlenkedő csőcselék rendezője lett. A kultúra több elkötelezett képviselője nyilatkozatban határolódott el tőle.

 

Mortimer keze remegett.
Reggel a nagydarab Nelson rázta fel.

- Mrs. Warlimont kérése, hogy ön ma este már ne legyen itt!

A válás gyors volt és zajtalan. Mortimer vagyonának zömét Gwendolyn kapta. A férfi akkor vette a kis külvárosi házat.

Soha többé nem ivott egy kortyot sem. Pedig éppen ekkor bélyegezte alkoholistának az összes létező médium.

Nevetőgörcsöt kapott, amikor rájött, hogy mi is történt valójában. Lázadóvá vált akarata ellenére – a szabad akarat miatt, amit Calderón remek darabja sugall. Hogy megijedtek tőle! Legnagyobb riválisa, Otto Schmidt-Hansen tüstént színpadra állította az Oedipus királyt, – ami Az élet álom című művel homlokegyenest ellentétes eszméket tételez; a szinte örökkévaló anankét, a végzetet. A kollégák tucatjai vonultak be tüntetően Schmidt-Hansen premierjére, és adták egyik ostoba nyilatkozatot a másik után. Mortimer tudta, hogy a karrierjének vége: szembekerül a lojális szakmával.

Akkor már a bolygó egyes részein dörögtek a fegyverek. A média beszámolt róla, a Cassiopeia rendfenntartó csapatokat küld, hogy biztosítsák az itteni lakosság nyugalmát. A legelőkelőbb csatornák kezüket-lábukat törték, hogy bizonyíthassák a lojalitásukat. Az egyik helyen fő műsoridőben egyenesen imádkoztak a rendfenntartó egységek szerencsés megérkezéséért.

Előbb betiltották Az élet álom előadásait. Utána letartóztatták Mortimer  Warlimontot. Lázadásért.

A városban még látszottak az egykori harcok nyomai. A Cassiopeia csapatainak maradékai megadták magukat, a katonák többségét a fogolycsere egyezmény keretében már haza is küldték. Minden szinte néptelennek tűnt, az előkelő negyedekben utcahosszat nem lehetett látni senkit. New Earth teljes lakossága állítólag az ötven milliót sem érte el.

És ragyogott a Nap. Végre ragyogott.

Mortimer Warlimont újra a Gömbszínházban volt. Piszok, por mindenütt. Mortimer Julie kezét fogta, és szélesen mosolygott.
- A színházi élet megszűnt, Mort, a kollégáid elmenekültek.

Mortimer elgondolkodva bólintott.

- Az Alkotmányozó Gyűlés téged nevezett ki a Gömbszínház igazgatójává.

- Tudom, – nézett rá Mortimer. – az amnesztiával együtt megjött a kinevezés is.

- El kellene indítani. Minél hamarabb.

- Matthew?

- Igen?

- Tudnál ebből a hodályból egy rendes, normális proszcéniumszínházat csinálni?

- Proszcénium?
- Igen. A dolgok komolyra fordultak. Mindennek megvan a helye. Nézőtérnek is, színpadnak is. Nem összekeverni kell a szilánkokat, hanem összeilleszteni őket.

- Mit fogsz rendezni?

- A Lear királyt. Annak jött el az ideje. Ha a világ az apák hibájából összeomlik, a fiúknak kell rendbe hozniuk. Ők pedig úrrá lesznek a káoszon akkor is, ha az apák ebben nem hisznek.

Matthew nevetve csóválta meg a fejét.

- Tudtam.

- Mit?

- Hogy előbb-utóbb rendező lesz belőled.

Este otthon végre elmerülhettek egymás testében, lelkében, szerelmében.

Másnap reggel Mortimer Warlomint, a Gömbszínház igazgatója új emberként ébredt.

Volt élete.

Volt felesége.

Újra voltak álmai.